Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)

get érjen. Az őr csak vonakodva, úrnőjének ismételt parancsára nyitotta ki a kaput. Az asszony kilép a félelmetes sötétségbe. Reszkető gyertya fénye világítja meg az ösvényt, de sem a mindenfelől rámeredő rémalakok, sem a lábából vért sajtoló hegyes kövek nem késztetik visszafordulásra a bátor zarándokot. Integet felé a kápolna fénye, sietve lép be, odaomlik az oltár lépcsőjére. Édes önfeledtségben lepte meg Zsófiát a hajnal, gyengéden intette a hazatérésre. És mikor útban hazafelé a keresésére indult cselédséggel találkozott, a hajnal pírjához hasonló szelíd mosoly ült ki arcára, amely már hónapok óta nélkülözte ezt a kedves vendéget. A nap még útjának felét sem járta meg, és lám: a fel- vonóhidat lebocsátják, és büszke paripáján bevonul a várúr, komolyan, de nem komoran, ahogy távozott. És mikor a szerető asszonyt varázslattól felszabadult melléhez szorítja, az asszony a hozzá simuló szív hangos dobbanásából riadt boldogsággal megérti, hogy nem csupán a rideg hős, a parancsoló úr tért meg, hanem csodálatos módon visszakapta gyengéden szerető férjét is.”

Margita történetével szemben a sztrecsényi várhoz fűződő monda némi csalódást okozott, felhevült és patetikus stílusa pedig mosolyra fakasztott bennünket. Megszoktuk már, hogy a Vág-völgyi várakhoz, e romok komor és baljós természeti környezetéhez illően, csupán véres és komor történetek tapadhatnak. Amint vér folyik és csontok törnek, a legfantasztikusabb történet is va- lószerűbb lesz egyszeriben, míg az ilyen szűzanyás mondákkal úgy vagyunk, mintha a plébános úr mesélte volna valamely régi hittanórán, hogy ébren tartsa figyelmünket a bágyasztóan meleg tanteremben. Ennek ellenére megható, vetette közbe valaki, hogy ezekben a mondákban a bűnös mindig elnyeri méltó büntetését, az igaz pedig, ha mást nem, legalább erkölcsi elégtételt kap. Nos, igen, az igazság, illetve igazságosság mindennapos működésével kapcsolatban mindnyájunknak voltak már ilyen-olyan tapasztalatai, s ezeknek a tapasztalatoknak a jellemzésére és értékelésére csakugyan az ilyen-olyan jelző látszik a legalkalmasabbnak. Szóba került, hogy a történetírás, akárcsak e mondák névtelen szerzői, ugyancsak előszeretettel farigcsálja körbe a tényeket, hogy azután annál simábban ileszkedjenek a megcsonkított tények valamely igazsággá kinevezett premissza köré, s talmi csillogásuk elkápráztassa a nép gondolkodni rest felét. De szóba került az is, most már folyományaként az előbbi gondolatmenetnek, hogy magyar ősapáink a Vág felső folyásának nem magyarul beszélő népét sújtó nem egy igazságtalansággal terhelték meg a nemzet számláját, miként a magát jogaiban megsértve és önérzetében megbántva érzett nemzet sem késlekedett a visszavágással, amint erre alkalma nyílt. Megállapítottuk, hogy Európában, de attól tartok, Európán kívül is, az igazságosság nevében elkövetett atrocitások folyamata végeláthatatlan, s megszűnését talán csak az igazságosság vagy az igazság fogalmának eltörlésétől lehetne remélni. Ez annál is inkább üdvös volna, mivel a tapasztalatok azt mutatják, hogy az igazság keresése több bűnnel, mocsokkal és véráldozattal jár, mint amennyi bajt e fogalom felfüggesztése és az értékrendnek valami más, kevésbé elvont alapra való helyezése okozhatna. Hogy mi lehetne az a más alap, arról jócskán megoszlottak a vélemények. Lehetne a részvét, de lehetne a szeretet, sőt a szerelem is. Am egész európai értékrendünk annyira az igazság fogalma körül forog, hogy megszabadulni tőle a mi nemzedékünk már nem fog. Legalább ebben a tekintetben javíthatatlanul európaiak vagyunk.

Vitánk tartalmával és végkövetkeztetéseivel azonban nem mindenki. értett egyet. A leghangosabb kontestáló egy Horváth Béla nevű magyar-német szakos tanár volt, aki két évvel előttem diplomázott, s most valahol vidéken tanított.

— Engem éppen az ellenkezője aggaszt — mondta. — Az, hogy az igazság ballasztjától, mert ballaszt, szó se róla, ám nagyon is nélkülözhetetlen bal390