Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Grendel Lajos: A szabadság szomorúsága (regényrészlet)
laszt, nos, hogy az igazság ballasztjától régen és elég könnyen megszabadultunk. Vonatunk elhagyta már Trencsént, s utunk ahhoz a szakaszához közeledett, ahol a Vág menti lapály mindinkább keskeny folyosóvá szűkül; a vonatablakban mindkét oldalról közelebb húzódnak az egyre magasabb hegyormok, s szinte bezárulni látszanak a folyó körül, amely vadul préseli magát keresztül egymásnak feszülő ölük között. Erre a nappali fény is más, kivált Trencséntep- lietől felfelé. Az ember mintha a füstüveges autóbuszok mindent elszürkítő üvegén keresztül látná a tájat, örökös alkonyaiban. — Látom, meg kell magyaráznom ezt az eretnekséget — mondta Horváth Béla. — Nem baj, magamnak is régóta magyarázom. Tizenhatéves koromban halt meg az apám. Sokszor mondták már nekem, hogy burokban születtem, s ez talán így is van. Tizenhatéves koromig ebben a burokban éltem, teljes ártatlanságban. S ezen nemcsak azt kell érteni, hogy nem volt dolgom még nővel, hanem például azt is, és főképpen azt, hogy szemernyi kétség sem merült fel bennem arra vonatkozóan, hogy a dolgok tökéletesen vannak a világban elrendezve, s amikor megváltoznak vagy átrendeződik a struktúrájuk, akkor az igazság elve működteti őket. Vagyis hogy minden szükségszerűen van úgy, ahogy van. Csak rá kell jönni ennek a szükségszerűségnek a nyitjára, s utána nemcsak a dolgok mögé tudunk bepillantani, hanem a jövő alakulását is befolyásolni tudjuk. Apám aránylag fiatal ember volt még, alig múlt el ötvenéves, és sosem betegeskedett. Éjszaka lett rosszul. Még csak épp elszenderedtem, amikor arra riadtam fel, hogy szobámban ég a villany, s anyám éppen előveszi ballonkabátját a szekrényből. Kissé szűkösen laktunk. Hálószobánk úgy festett, mint valami éjjeli menedékhely, apámon és anyámon kívül a két húgom is abban a szobában szorongott, s ha nem nyitott ablaknál aludtak, reggelre áporodott lett a levegő, akár valami laktanyaszobában. Egyedül én aludtam a nappaliban. Ahol négyen elférnek, ott persze elfértem volna én is ötödiknek. Engem azonban nem helyszűke miatt telepítettek át a nappaliba, hanem mert én voltam a legidősebb gyerek, továbbá én fiú voltam, s éppen akkortájt kezdtek felnőttszámba venni. — összevesztetek? — kérdeztem félálomban anyámtól. — Aludj! — mondta anyám. Hangjából arra következtettem, hogy tényleg hajba kaptak apámmal. Ha nem is gyakran, de ilyen jelenetekre sor került nálunk. Szüleim összevesztek, s anyám dühében világgá szaladt, de aztán mindig hazajött, és másnak már szent volt a béke közöttük. Amikor nemsokára másodszor is felriadtam, azt láttam, hogy apámat két szanitéc viszi ki a szobából hordágyon, s hogy kiférjenek, anyám kénytelen volt az előszobát a nappalitól elválasztó szárnyas ajtót egészen kitárni. Sejtettem én, hogy nagy baj van, csak még nem akartam elhinni. Másnap délután az iskolából egyenesen a kórházba mentem. Anyám kívánsága volt ez, mivel apám rosszulléte nagyon megijesztette; attól félt, hogy apámat nem találná eszméleténél, sőt még valami nagyobb bajt is rázúdítana a látogatásával. Valójában mégis attól félt a legjobban, hogy nem eresztik be a kapun. Ilyesmi megeshetett volna, kedd lévén. Kedd ugyanis nem volt látogatási nap. Anyám a legkisebb megaláztatástól is halálos beteg lett, s ez a túlérzékenysége, azt hiszem kétszeresen is a kisebbségi érzéseiből származott. Rosszul beszélt szlovákul, a kórház egyik portása szlovák ember volt, aki viszont magyarul nem beszélt, vagy nem akart beszélni. Anyám attól félt, hogy ez a portás lesz szolgálatban, s természetesen el fogja küldeni őt, ő pedig nem fogja tudni megvédeni az érdekeit. Kisebbségi komplexusai másfelől abból származtak, hogy igen nyomorult és szegény családból küzdötte fel magát, s 391