Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Esterházy Péter: "Danilo Kiš: Mily dicső a hazáért halni" - bevezetés a szépirodalomba - (regényrészlet)
ESTERHÁZY PÉTER »Danilo Kis: Mily dicső a hazáért halni« — BEVEZETÉS A SZÉPIRODALOMBA — (Bojtár B. Endre fordítása:) Amikor azon az áprilisi hajnalon, mely a császári dekrétum értelmében kivégzésének hajnala volt, az őrök a cellába léptek, az ifjú Esterházy a földön térdelt, s kezeit szorosan összekulcsolva imádkozott. Fejét mélyen lehajtotta, szőke haja előrehullott, s látni engedte hosszú, vékony nyakát, s a gallértalan lenvászon ing alól kiugró csigolyáit. Az őrök megálltak egy pillanatra — egy gróf beszélgetett Istennel, s ezt elégséges indoknak találták ahhoz, hogy elfeledkezzenek a spanyol rituálé szigorú előírásairól. A pap is hátralépett, s imára fűzött ujjait némán összeszorította; tenyere izzadt, s áruló nyomot hagyott a breviárium elefántcsont fedelén. A rózsafüzér nagy, olajbogyóra emlékeztető szemei hangtalanul egymáshoz ütődtek. Csak a hatalmas kulcskarika csörrent meg az egyik őr kezében néhányszor, szabálytalan időközökben. — Ámen — suttogta az ifjú, bevégezvén reggeli imáját. Aztán hangosan hozzátette: — Bocsásson meg, atyám! Ebben a pillanatban, szinte vezényszóra megszólaltak a dobok, baljósán és monotonon, mint az esőverés. Egy vörösképű, borzasbaj szú huszártiszt a mellette álló két horvát ulánus hosszú puskája alkotta keretben az ítélet kihirdetésébe kezdett. Rekedt hangja tompán visszhangzott a cellában. Az ítélet szigorú volt és kérlelhetetlen: kötél általi halál. A fiatal nemes fegyverrel a kezében vett részt azoknak a véres, kegyetlen és reménytelen népfelkeléseknek az egyikében, melyek váratlan és megjósolhatatlan kirobbanásukkal időről időre megrázták a császári birodalmat, hogy aztán hamarosan hasonló váratlansággal, kegyetlenséggel és reménytelenséggel fojtassanak el. Származását, családjának hírnevét a bíróság súlyosbító körülményként értékelte — az ifjú nemcsak uralkodóját, hanem saját rendjét is elárulta. Az ítéletnek példásnak kellett lennie. Az elítélt alig különböztette meg az egyes szavakat a beszéd monoton áradatában, mely dobszóként pergett fülében. Az idő megállt. Múlt, jelen és jövő egybefolyt, a dobok feldübörögtek, s halántékában nyugtalan érverésként visszhangzottak győztes csaták, diadalmas hadjáratok és rohamok távoli hangjai, s egy másik dobszó, mellyel a feketébe öltözött katonák annakidején nem az ő, hanem egy másik, egy idegen halálát kísérték. Fiatal kora ellenére (inkább hirtelen megnőtt kamaszra, mint érett ifjúra emlékeztetett) látott már vért, s állt már szemtől szembe a halállal, de még sohasem így, sohasem ilyen közelről. És éppen ez a közelség, ahogy a halál leheletét megérezte meztelen nyakán, ez torzította el tudatában a valóság képét — mint mikor az asztigmatikus szem előtt a tárgy közelsége csak még homályosabbá teszi annak körvonalait. Számára most egyvalami volt fontos — mert az ő világában a tisztességes élet mellett csak a tisztességes halálnak volt becsülete —: hogy megőrizze azt a méltóságot, ami egy Esterházytól egy ilyen pillanatban elvárható. Az éjszakát ébren töltötte. Szemeit azonban lehunyta, s ajkát egyetlen hangos sóhaj sem hagyta el, hogy az őr, aki szemét a kémlelőnyíláshoz tapasztotta, bizonyíthassa: az elítélt mély álomba merült, mintha nem is a halálra, hanem az esküvőjére készülne. És valami furcsa, fölcserélt időrendben MÁR MOST hallotta, amint az őr a tiszti kaszinóban meséli: 385
