Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Esterházy Péter: "Danilo Kiš: Mily dicső a hazáért halni" - bevezetés a szépirodalomba - (regényrészlet)
— Uraim, az ifjú Esterházy az éjjel mély álomba merülve aludt. Egy sóhaj nélkül. Mintha esküvő, és nem kivégzés várna rá. Tiszti becsületszavamra mondom! Uraim, adózzunk neki elismeréssel! És hallani (hallja) a kristálypoharak csörrenését is. — Prosit! Prosit! Halálának ez a látomása, ez a győztes küzdelem egész reggel tartotta benne a lelket. Imádsággal őrizte meg higgadtságát, s összeszorított foggal állt ellen belei és idegpályái gyáva remegésének, az akarat eme árulóinak: férfias bátorságát a családi legendákkal kovácsolgatta. Ezért aztán amikor megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága — s ez a szabályzat könyörületes előírásainak megfelelően történt — nem egy pohár vizet kért, hogy csillapíthassa a bensejét emésztő tüzet, hanem egy cigarettát; mint egyszer régen valamelyik őse, aki egy csipet dohányt kért, aztán megrágta és a hóhér arcába köpte. A tiszt dobbantott csizmája sarkával, és felé nyújtotta ezüst cigarettatárcáját. (— Uraim, becsületszavamra mondom, hogy a keze annyira sem remegett, mint most itt az enyém, ahogy a poharat tartom! Prosit! Prosit!) A füst, mint a hajnal — violaszínűn gomolygott a felkelő nap első sugaraiban, melyek, mint a szentek kriptáit ábrázoló régi képeken, ferdén hullottak a cellába. Az elítélt érezte, ahogy a füst, ez a tündöklő illúzió, egy pillanatra megtámadja erejét, hatalmába keríti, mint egyszer régen egy messziről hallott tárogatószó a pusztában, ezért hát gyorsan a földre dobta a cigarettát és rátaposott huszárcsizmájával, melyről a sarkantyúkat már rég levették. — Uraim, készen vagyok. Katonás egyszerűsége és parancsszerű rövidsége miatt választotta ezt a mondatot, mely hideg volt és csupasz, mint egy kihúzott kard, s melynek pátosz nélkül, szinte jelszóként kellett elhangoznia, mint mikor az ember egy éjszakai mulatozás után csak annyit mond: Jó éjszakát, uraim! Most azonban úgy tűnt neki, hogy nem volt elég méltó a történelmi pillanathoz. Hangja tisztán és érthetően csengett, a szavak kurták, a mondat egyszerű és világos volt — mégis valahogy túl puha és megtört. Attól a naptól fogva, hogy az anyja meglátogatta, tudta — bár némi őrült, titkos remény még ezután is élt benne —, hogy az élete már csak egy tragikus vásári komédia, melyet szinte isteni hatalommal rendelkező emberek írnak. Itt állt előtte — testes, erős, lefátyolozott arcú asszony, s teljesen betöltötte a cellát személyével, egyéniségével, jellemével, hatalmas tollas kalapjával, s mozdulatlansága ellenére is suhogó ruhájával. Visszautasította az egyszerű katonai széket, mellyel az ulánusok kínálták, akik még soha senki iránt nem tanúsítottak akkora tiszteletet, mint most iránta, ám ő úgy tett, mintha nem venné észre, hogy ez a durván faragott szék túl egyszerű számára, rémisztőén egyszerű, ruhájának selyem fodraihoz képest. A látogatás egész ideje alatt állva maradt. Fiával franciául beszélt, mintha zavarba akarta volna ejteni azt az ulá- nustisztet, aki illendő távolságra állt tőlük, kihúzott kardját a teste mellett tartva, ami inkább volt díszőrségi tisztelgés e nemesasszony előtt (akinek a nemessége egyébként épp olyan régi volt, mint az uralkodóé), mintsem figyelmeztetés és óvintézkedés a császári kazamaták büszke látogatójával szemben. — A lábai elé vetem magam — suttogta az anya. — Anyám, én kész vagyok meghalni — mondotta erre ő. Szigorúan, talán kissé túl szigorúan is letorkolta: — Mon fils, reprenez courage! Most először intett, alig észrevehetően, fejével az őr felé. Hangja csak suttogás volt, összemosódva a ruha fodrainak suhogásával. 386
