Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Boronyák Rita: "Nem szitkozódni - áldani"
csak annak adatik, aki e titok birtokosa. Az élet folytonosságét a mindennapok folyamatossága biztosítja. Kulcsszavai: biztos értékrend, jövőtudat, hierarchiatisztelat, nem utolsósorban humor. A mindenkori jelennek a múltbeli értékekhez (= folyamatosság) való viszonya jellemzi ugyan a múltat, mégis többet árul el a mindenkori jelenről. Tóth Árpád centenáriuma és Tóth 'Eszter e könyve számvetésre késztet. Ady „halovány, szomorú, kedves öccsé”-nak nevezi Tóh Árpádot. Karinthy már 1910-ben, az első kötet megjelenése előtt leírja: „Soha egységesebb poétát nem ismertem (...); nála dekoratív eleméknek, rímnek, ritmusnak, aliMterádiónak tartalmi értéke van (. . .)”. „Amikor Tóth Árpád líráját szeretjük, nem a degenerált, a feminin érzékenység szülte költészet félé húzó hajlamunkról adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, miint energia (szuggeráló erő) csak energiától szánmazíhatotit, végeredményben mindig erőt fejez ki — és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama nyafka és ámolygó lírikusaitól, tkik az apatifcus erőtlenség állapotát apatikus erőtlenséggel akarják megírni.” „(. . .) Az 6 versei fáradt szomorúságról beszélnek, s nem szomorú fáradtsággal íródtak.” (Karinthy: Tóth Árpád. Nyugat, 1910.). Karinthy tehát igen korán rávilágít e poézis egységességére, megformáltságában tartalmi erőt lát. De idézzük Tersánszkyt: „Az öntudat hatalma, a józanság nála abszolút érvényű volt cselekedeteire, sőt indulataira és elképzeléseire nézve is. A halálig való szívás, fog csikorgató miunkákészség és az így váló boldogulás hite volt csak benne az, ami nem szenvedett gátlásoktól semmi viszonylatban.” Idézi Tóth Árpád elítélő nyilatkozatát is az úgynevezett dekadens költészetről: „Addig tartotta helyesnek, amíg az az egészség, a föllalkezésnek irányában fogant.” A többit méregnek mon- ta, ideértve saját versei némelyikét is. (Tersánszky J. J.: Az ifjú Tóth Árpád. Nyugat, 1931.). Tóth Árpád Ady költészetének viszonya elődeihez és a francia modernekhez című tanulmányában (1919) megpróbálja megtisztítani a „dekadens” szót negatív, megbélyegző jelentésétől, amit a „századvégi magyar élet és irodalom áporodott, se- tétes légköréihez szokott, „nemzeti műveltségünk őrtornyaiban ijedten felneszelő hivatalos, öregedő csillagnézők” adtak neki. A „munka és mater,iálizmus” kettős jelszavának csupán a gyalogjáró optimizmus szintjéig jutott teljesítőivel szemben védelemre szorult a költészet létjogosultsága: „Akiket sorsuk arra a különös hivatásra rendelt, hogy költemények strófáiba testesítsék a szétfolyó életérzést, valóban a felesleges és henye tücsökcirpelés lenézettségével sírták a józan, közönyös boly-világban.” A tanulmány írója tehát közöttes álláspontot foglal él. Elveti a feminin, „nyafka és ámolygó” lírát, ellenben megvédi annak a költészetnek létjogát, amely a „költőkre szakadt új, furcsa íbánat-érzésefcet” híven próbálja kifejezni. Természetes, hogy jelen keretek között csupán ilyen kiegyenesített vonalú fejlődési vázlatot adhatunk. A pálya-alakulás (az e pályára mindvégig jellemző formatisztelet és -gazdagság) a költő „egyszerűvé-érését” (Szabó Lőrinc) bizonyítja. Ahogy ezt Kosztolányi írta a „finomság hazugság nélkül való költőjé”-ről: „Lágyságában semmi finnyásság. A lélek valóban elomló, de a művész kemény.” (Kosztolányi: Tóth Árpád: Az öröm illan. Nyugat, 1922.). * Jóllehet külön szóltunk Tóth Árpádról, a magánemberről és Tóth Árpádról, a költőről, nem tartjuk szétválaszhatónak a kettőt. Tóth Eszter e könyve mintegy visszaadta nekünk egységben a megismetelhe,tétlenül egyet. A kettéválasztás csupán munkahipotézisként fogadható el. Tóth költőként, magánemberként egyaránt „folytató”. Életmódjával halk, nem mindig hallható igent mondott. „(...) mindenki szerette, egyformán becsülte ízlését, tanító és teremtő kultúráját, emberi közvetlenségét, humorista vénáját és kitűnő pozőrtehetségét, amely 1920 körül még éjszakai poharazó és táncos bohém társaságoknak is gyakran középpontjává tette” (Szabó Lőrinc). Pedig 357
