Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - TÓTH ÁRPÁD CENTENÁRIUMA - Hauber Károly: Ábrándok a valóság zátonyain
fájdalmai hatására felébred lelki ismerete, s megérti: „a szeretet hatalmasabb, mint a gyűlölet”. E felismerés azonban nemcsak gyógyulásét eredményezd, oka pusztulásának is: „Ara-Szír tehát meggyógyult, ettől fogva azonban nem volt többé nagy király. Két hónap múlva őt taposták halálra Dsindsul mongol kán modern felszerelésű harci elefántjai.” Mutatis mutandis, az eszmények, a vágyak, az álmok s a könyörtelen valóság ösz- szeütközéséről hoz hírt Tóth Árpád többi igényesebb novellája is: az Együgyű Náthán története, A küstenfelsi gyémánt, a Festeni s a Briggs Tom különös rohamai. (Ez utóbbiban diadalmaskodnak csupán az eszmények, igaz, a távoli jövőbe s a fantasztikumba transzponálva.) De róluk tán már nem szükséges bővebben szólnunk. Reméljük, e három rövid elemzés igazolta: Tóth Árpád novelláinak középpontjában is a lírájára olyannyira jellemző téma áll: a boldogságra hiába áhítozó ember szomorúsága. Természetesen nem a líra, hanem az epika nyelvén hoznak hírt erről az elbeszélések, nem nélkülözik azonban a íllraiságot. Tüstént szemünkbe ötllik ez, ha a novellák megformálására figyelünk. Mindenekelőtt a stílusban: lírai fogantatásé és funkciójú metaforák, hasonlatok, jelzőhaűmozások tarkítják a szöveget, olykor visszatérő motívumként, jelképes fuinfkdiót is betöltve, ákár Bábelnél. „Elvégre Arnstein kisasszonyon nincs semmi különös, mondogatta magában, s már mosolygott is, és félálomban Tavindát idézte maga elé, a benáreszi asszonyt, aki halványsárga karjaival úgy szorította kis, kemény melleire az ő legutóbbi három évének majdnem minden éjszakáját, mint egy kazal feketepiros, nehéz ceyloni rózsát” — idézhetjük — lehetséges példaként — a Briggs Tom különös rohamai című novellából. E szecesszióba, impresszionizmusba hajló, a későbbi elbeszélésekben pedig expresszionista jegyeket is magán viselő stíluson túl egyebek is a lírához közelítik e műveket. Szembeötlő mindenekelőtt, hogy ahol nem a főszereplő nevében szól az elbeszélő, ott egyes szám harmadik szamélyű narrátorként a főhős nézőpontjába helyezkedik, így tudósít a itörténtetoről. A párbeszéd meglehetősen háttérbe szorul, a nar- rációban pedig nem a külvilág megjelenítése, nem külső történések megidézé&e dominál, a személyiség belső világa kerül előtérbe: vágyai, álmai, s hogy inaiként dolgozza föl a külvilágból kapott hatásokat. A novellák ilíraiságát a stílus mellett ez adja: a szubjektum érzésvilágának novellához képest szokatlanul intenzív ábrázolása. Ez az ábrázólásmód különös erővel képes érzékeltetni a vágyak és a valóság ösz- szeütközésekor az értékveszteséget, de számos esendőséggel is együtt jár. Nemcsak a történés lassul le így, s válik némelykor túlzottan is vantatottá az előadás, ez eredményezi azt is, hogy nem születik igazi epika, hogy elbeszéléséinek némely részletei a szentimentalista vallomásra emlékeztetnék. Nem volt igazi novellista Tóth Árpád? Nem tartotta magát annak; amit el akart s el tudott mondani a világról és az emberről, elsősorban költeményeiben mondta el. Fájdalmas életének azonban nem pusztán igénytelen dokumentuma tizenegy novellája; legalább annyi figyelmet, amennyit itt nekik szenteltünk, műalkotásként is érdemelnek. « 355
