Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Láng Zoltán: Az eső majd eláll (novella)
tett kézzel szemlélte a hamvasztószelence apró, kerek ablakát, melynek szine feketéből vörösre váltott, fénye felizzott, majd fokozatosan kialudt. Élettelen, fekete szem volt ismét. Steckó zavartan topogott, ahogy idegen gyászszertartáson szokás, torka összeszorult. A hivatalnok kihúzott egy fiókot, kotorászott benne egy darabig, s mikor felegyenesedett, egyik kezében ugyanolyan boríték, amilyenek ezrével sorakoztak a polcokon, másikban feketekeretes ivek. „Nevet ráírni” — tolta Steckó elé a borítékot, majd előkapott egy mérőszalagot, áttekerte Steckó vállán, csípőjén, lemérte a magasságát. Akár egy rutinos szabó, csak a gombostűk hiányoztak a szájából. „Elkészült?” — kérdezte hirtelen, s választ sem várva, kikapta a borítékot Steckó kezéből. — „Elmehetek?” — „Majd szólok” — s a hivatalnok megragadta Steckó könyökét, belökte egy alacsony székbe, majd íróasztala mögé sietett. Steckónak csak most tűnt fel. Micsoda bútorszörnyeteg! Elnyelte a hivatalnokot, de hangját felerősítette. Fakó és tompa kérdések törtek Steckóra. Kapkodva felelgetett, időnként letörölte a verejtéket arcáról. Ugyanolyan váratlanul, mint ahogy eltűnt, a hivatalnok előbújt íróasztala mögül. A kezében teleírt lapokat lobogtatott. Ezeket is betette a borítékba. „Egy darabig itt lesznek a polcon a többi között” — mondta. — „Nem sokáig, barátom” — ismételte meg nyomatékosan, miközben tekintete a hamvasztószelencét simogatta. „Látod — nevetett fel —, barátomnak szólítottalak, s kinyílt előtted az ajtó. Szabad vagy! Elmehetsz!” A lépcsőfeljárónál Steckót már várta a kapus, s követte a kijáratig, ott megállt, hosszan utána nézett. Ö meg nem nézett se jobbra, se balra, szaladt végig az egyenes utcán, mintha sose szeretne megállni. Hátrahúzódik az esőcsatornától. Körvonalai egybemosódnak a háztető öreg ráncaival. Ujjai remegnek fegyvere csövén. Féloldalra fordul, az utca neszeit figyeli. A szemközti manzárdszoba már sötét, ablaka élettelen fekete szem. Egy kattanás zajára megfeszül. Látni véli, hogy odaát egy fegyveres célrovátkája végzetes ráncot von figyelő arcára. Görcsösen felnevet. „Megőrültem” — motyogja —, „biztosan megőrültem.” Ujjai lassan elengedik a fegyvert. Az csúszik a tető pereme felé. Tekintete ugrál a sötét ablakokon. „Vitorlázógép voltam az éjjel. Szárnyaim hangtalanul váltak le törzsemről, amikor a földbe fúródtam.” Megmerevedik. Egy csattanás. Az eső majd eláll, s ki lehet nyitni az ablakokat... Rágondolok. Ott ereszkedik a Holdvilág utcában a belváros felé. Borostás szobatücsök, tarka napok kopott kabátja rajta, partravetett matróz-léptei alatt vigyorognak a macskakövek. Ö az, kétségtelnül, Steckó, a mit sem értő, örök csodálkozó. Akkor még nem tudtam, bár ismerve őt, sejthettem volna, hogy aznap reggel nem úgy csergett az órája, mint szokott. Magára kapkodta ruháit, kitörölte szeméből a csipát, de amikor kezét a kilincsre tette volna, hogy induljon, rádöbbent, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Se nem jobb, se nem rosszabb, de feltétlenül más. „Olykor megesik” — olvastam évekkel utolsó találkozásunk után Steckó Összegyűjtött Leveleinek idevonatkozó passzusát —, „hogy kinyitok egy ajtót, s a küszöb túloldalán, némán, akárcsak én, ott áll egy idegen. Aznap megsejtettem, hogy magammal találnám szembe magam.” Visszament hát a szobájába, s úgy, ahogy volt, nekilátott teát főzni. Mikor 328
