Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Láng Zoltán: Az eső majd eláll (novella)
csörömpölni kezdett a kanna íedele, csengettek. Az ajtóban bőrzekés, vadászkalapos férfi. — Eff úr? — kérdezte kurtán. — Nem — és Steckó becsukta az ajtót. A forró teát kedvenc csészéjébe töltötte, s télikabátjába zsugorodva az ágy sarkára ült. „Egyes szobák a tea gőzében nyájasak lesznek, akár az öreg trafiko- sok, mások meg fesztelenné válnak, mint a kölyökkutyák. Az enyém akár egy Eff úré is lehetett volna, annyira közömbös maradt.” (S. ö. L.). És csengettek megint. — Eff úrhoz van szerencsém? — hadarta egy hórihorgas alak Steckó arcába hajolva. — Nem, nem — rázta a fejét Steckó, majd kituszkolta az ajtón az érdeklődőt. Visszatért a teájához, de alighogy beleszürcsölt volna, a folyosó felől ismét közeledő lépteket hallott. Kilépett, becsapta maga mögött az ajtót. „Eff úr nem lakik itt” — vetette oda a kis kerekfejű jövevénynek, s mikor elhaladtak egymás mellett, az arcába vicsorgott. Pedig ez Steckónak nem szokása. Szegény Vizsnoki bácsi, azóta sem érti, mit vétett. így esett, hogy aznap a Révész előtt összefutottunk. Komor reggel volt. A belváros esernyőt viselt, a próbababák, akikkel Steckó szemezni szokott, visz- szahúzódtak a kirakatokból. Bőrkötényes emberek járták az utcát, a madarakat összeszedték a fákról, és nagy kosarakba tették őket. A Révészben pocakos zsákok üldögéltek söreik mellett, s kitartóan kémlelték a mennyezetet. Steckó úgyszintén. — Itt minden kedden és pénteken hull a vakolat — figyelmeztetett. — Vigyázni kell. — Ma szombat — kockáztattam meg bátortalanul. — Itt vagy kedd van, vagy péntek — szögezte le Steckó. — Ugyanúgy, mint másutt. Megálltunk az ablakban, a pincér két korsó sört tett elénk a párkányra. A szomszédos kertből a magas, korhadt palánk fölött áthajolt egy cseresznyefa hatalmas ága, leveleiről a szél arcunkba rázta az esőpermetet. — Valami baj van, igaz? — kérdezi Steckó halkan. Kelletlenül bólogatok, kerülöm a tekintetét. — Megváltoztatom a történetet — nyögöm ki végre. — Azt nem teheted meg, már beleéltem magam. — Jobb, ha elfelejted — fordítom el a fejem —, nem rád méretezték ezt a szerepet. Egyenletes, kimért léptek kopogását hallom a járda felől. „Magas, középkorú férfi, szemüveg, fekete bajusz” — villan át az agyamon. „Esetleg aktatáska.” A lépések zaja hirtelen megszűnik, nagyot csikordul a szomszédos udvar kapuja. — Kit keres!? — hallom egy öregasszony éles hangját. — Én vagyok az, mama, Péter — szólal meg a kapuban egy férfihang. — Miféle Péter? — Mama, hát nem ismer meg? — Mit akar?! Miféle Péter?! — az öreg hang egyre ijedtebb. Valaki megrázza a vállam. Hát igen, Steckó. 329
