Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Láng Zoltán: Az eső majd eláll (novella)
LÁNG ZOLTÁN Az eső majd eláll Képzeljünk el egy völgyet. Akkora legyen, hogy elférjen benne egy közepes nagyságú város. S mivel a városképnek semmi jelentősége az alább vázolt eseménytelen esemény szempontjából, ki-ki képzeljen el egy tetszésének megfelelő városkát, amint éppen ránehezedik egy esős alkonyat. A kép leszűkül: a városkából marad egy esőverte utca, az utcából egy pipacsvörös háztető, s a háztetőn, közvetlenül a padlásszem előtt, szétvetett lábbal lapul a fegyveres ember. Könnyű neki. Nem kell elképzelnie semmit. Ebben a városban született. Szemközt manzárdszoba ablaka. A félhomályban egy fehér abrosz világít, fölötte gazdátlan kezek imbolyognak. Tartásukból ítélve poharakat tartanak — kézpantomim kivilágított vásznon. A közönség Steckó, a fegyveres az innenső háztetőn. Fáradtan elfordítja fejét, s a tető pereméig araszol. Odalenn az esőtől gyűrűző tócsák egybefolynak, lassan birtokukba veszik az utcát. Az esőcsatornába könyököl, úgy néz le a mélybe a meredek házfal mentén. Éjjel, álmában vitorlázógép volt, szabadon siklott, hatalmas köröket írva egy szikkadt tarló fölé, míg légtölcsérbe nem került. Szűkült és szűkült a körpályája, végül az örvény középpontja magába szippantotta, s tengelye körül pergetve rántotta a föld felé. Most is furcsállja, hogy nem ébredt meg zuhanás közben, csak később, miután orrával a fekete földbe fúródott, és szárnyai hangtalanul leváltak törzséről. Akkor, anélkül, hogy szemét kinyitotta volna, félhangosan csak ennyit mondott: „Ez lesz az a nap.” „Igen” — gondolta Steckó —, „nem tévedhettem ébredéskor, eljött a nap, amit megsejtettem a hamvasztó szelence láttán.” Allát kézfejére fekteti, lehünyja szemét. Megint, mint napokkal ezelőtt, ott találja magát a Hivatal bejáratánál. Még visszafordulhatok — gondolta —, de keze, mintha önálló életet élne, a kapukilincs után tapogatózott. Tágas, huzatos folyosón találta magát. A kapus egykedvűen állt fülkéje előtt. Ahogy Steckó eléje ért, még mindig szótlanul, mint sorompót nyújtotta ki karját. Ö megállt, ügyetlenül kotorászott zsebeiben, mintha csak vakarózna. Végre megtalálta az idézést, s mikor átadta, a kapus halkan füttyentett egyet: „Az alagsorban ... az egyetlen iroda . . . biztosan megtalálja .. Odalenn a kopogtatás után rövid ideig hallgatózott, majd benyitott, az ajtóban megállt. Annak idején a szobafestő eltalálta a szürkének azt az árnyalatát, amelytől akaratlanul is megdermed a belépő. Egyetlen hivatalnok volt odabent, háttal állt, egy polc iratain zongorázott éppen. Hirtelen megmerevedett, mutatóujjával néhányszor rábökött egy vaskos borítékra. „Hamisan szól” — kiáltott fel, s előrántotta a többi közül. „Hát persze” — vette szemügyre —, „ennek lejárt a határideje”. Keresztülvágott a termen, arcán merev mosoly. A boríték tartalmát egy fémdobozba rázta. Fekete szegélyű, teleírt lapok voltak. „Nem tudom, mondta-e a kapus, hogy a hamvasztószelence kezelője vagyok” — kérdezte Steckót, majd megnyomott egy gombot az íróasztal oldalán, és hátra327
