Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Páskádi Géza: Lélekharang (dráma I. rész)
MAGDÓ: Én már majdnem féléve Bécs- ben vagyak, te. LIBÉNYI: Akkor ez nem is hazai. MAGDÓ: De az, mert kaptam [anyánktól csomagot. Ez pont .a fele. Ö írta, hogy valahol keresselek meg. Nekik se írtál címet. LIBÉNYI: Azt kérdeztem, hogy bukkantál rám? MAGDÓ: Nem fogod elhinni. Tényleg kicsi ez a világ. Tegnap délután a Práter körül jártam s meghallottam ikét embert magyarul .beszélgetni vagy inkább pusmogni. Mert azért titkolják, hogy kifélék ... Na, az egyik épp a szobatársad volt. Valami pék. Ö adta meg az otthoni címed. Ha már azt otthonnak .lehet hívni. Mér’ nem eszel ? LIBÉNYI: Ott is jártál? MAGDÓ: Ma épp onnan irányítottak erre. Merthogy nem voltál otthon ... Hiszen te vasárnap is dolgozol? LIBÉNYI: Itt szombat az ünnep. MAGDÓ: Nia, akkor jól mondta az a kárpitos. LIBÉNYI: Már őt is ösmered? MAGDÓ: Kit nem ösmer Libényi Magdó! Na, de sietnem kell. Nem eszel? LIBÉNYI: Majd otthon. Csomagold csak vissza. MAGDÓ: Jaj, erre -most nincs időm. Hanem . .. majd elfelejtettem. Nesze egy kis pénzmag is. Az sose árt. (Előszedi.) LIBÉNYI: Honnan van? MAGDÓ: Nagy úrnál szolgálok. (Kihúzza magát.) LIBÉNYI (csak most nézi jobban meg: meglepően városi kisasszony): Te . . . honnan van ez? (Csuklóját a pénzzel együtt megfogja. Ebben a pillanatban kukkint be Hilde, aki — úgy látszik — már nem bírta türtőztetni magát. Arcára felhődarabka hull. Magdó veszi észre.) MAGDÓ: Eressz, itt a babád! (Dühös, csúfondáros.) LIBÉNYI (zavarral ereszti el): A néném. ö Hilde, Mayer úr rokona. (A két lány végigméri egymást.) MAGDÓ: No, én megyek. (Leteszi a pénzt a csomag mellé, elsiet. Kis csend.) LIBÉNYI: Bocsásson meg néki, hogy azt mondta, amit mondott. Rossz nyelve van, annyi bizonyos. HILDE: Ha valaki meglát két ifjú embert egymás mellett, máris összeboronálja őket... Pláne az ilyen, aki az ember nénje. (Kétely.) LIBÉNYI (nem veszi észre): Dühös voltam rá, hogy ő akar engem segíteni.. A pénzt a szüléink kettőnknek küldték. . . az ő részét -is itt akarta hagyni... HILDE: Itt (is hagyta. LIBÉNYI (ajkát összeharapva): Itt. Nem kóstolja meg ? A szüléink küldték . . . HILDE: Idegen -előtt nem eszem. (Kislány osan.) Tényleg ,a nénje? LIBÉNYI: Hát persze. Nem hasonlít rám? (Szinte csodálkozva.) HILDE: De... így, ahogy mondja, valóban . .. még csak nem is kicsit... LIBÉNYI: No, majd megeszem a szobatársaimmal. (Becsomagolja.) Most elmegyek. Mayer úrnak már szóltam. Ez csak holmaputánra kell. (A kabátra.) HILDE: Nekem nem kell számot adni, hova megy. (Némi él.) LIBÉNYI: Szívesebben beszélgetnék magával. (ö maga is megijed mondatától. Hilde arca azonban felderül.) HILDE: No, majd legközelebb! Fáj-e még az ujja? LIBÉNYI: Á, dehogy. Megszokta már az én bőröm ... Mint a bivalyé a villát... HILDE: Látja, ez azért volt, mert elbámészkodott a császár iránt... LIBÉNYI: Hogy én? Honnan veszi? Ugyan, dehogy... Én ... én magára néztem ... Na, isten véle! (Elsiet.) HILDE (mosoly): Na, épp ezt akartam tudni! (0 az ajtón megy ki.) (Megvilágosodik a legényszállás. A Kossuth-nótát dúdolva, majd szövegét is énekelve jön Gerzson, kezében félig üres borosüveg.) GERZSON: Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje, Ha még egyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza! (Hirtelen váltás, veri az ágy-támlát, bár nem túl zajosan.) Dicső Komárom be van véve, Klapka tábornok a vezére! Mennydörög az ágyú, csattog a kard ez lelkesíti csatára a magyart! (Riadt szemekkel jelenik meg Libényi. Gerzson elhallgat.) 210
