Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Fabó Kinga: Pluralitás és anekdotaforma (tanulmány)
Az anekdotikus szerkesztésmód, illetve eredménye: az anekdotikus regény fent elemzett sajátosságai miatt mind énképpen a második típusba tartozik, vagy legalábbis tendenciájában ehhez (közelít. Mint ilyen, felfogható lenne formabontásként is, azaz egy újfajta formaképzési elvként, ha időben nem előzné meg a hagyományos értelemben vett formaképzést, formaépítést. (Ami, mint láthattuk, elsősorban cselekményépítés.) Az anekdotikus regényt szokás a regény ideáltípusához, a 19. századi nyugat-európai és orosz klasszikus regények reprezentánsaihoz mérni. Ebben az összehasonlításban a (magyar anekdotikus regény szükségképpen alulmarad. Az értékelés ugyanis ki- mondva-kimondatlanul a cselekmény tekintetében történik. A nagyregény utáni avant- gairde-típusú idő-, cselekmény- és formaibontás modemnek minősül, a nagyregény előtti anekdotikus-típusú viszont konzervatívnak. Pedig különbségük nem a bontások meglétóben/hiányában áll, hiszen a cselekmény (meglétével, hiányával, széttöredezettségével stb.) a regénynek elidegeníthetetlen konstituense, amely nem tűnhet el, legfeljebb módosulhat. A „forrnia előtti” és a „forma utáni” regényekből sem a cselekmény tűnt el, hanem elsősoriban a cselekmény folytonosságának az érzése, illúziója. Ez persze a klasszikus regényekben is csak illúzió volt. A folyamatossághiányt, az űröket korábban az leplezte el, hogy az írók az élet „nagy pillanataira”, az „ünnepekre” és a köréjük szerveződött rítusokra, rutinokra koncentráltak. Ezek voltak a regények csomóponjai: születés és keresztelő, halál és temetés, udvarlás, szerelem, esküvő, bálok, találkák stb. (Emögött megint csak a közvetlen, „valós” cselekvések közvetlen, való életbeid indoklásának, motiválásának az igénye munkált. Ilyenformán: egy esküvőt szükségszerűen megelőz egy udvarlási folyamat. Azaz nem a formai megoldások indoklását tartották fontosnak, hanem magukat a mindennapi életbéli cselekedeteket motiválták pszichológiailag, életrajzilag, a hagyományokra való hivatkozás alapján stb.) A csomópontok (közötti „űröket” .ki lehetett tölteni ábrándozással, vágyakozással, reménykedéssel, emlékezéssel, képzelgéssel. Az egyes csomópont-eseményeknek tehát előre- és hátrafelé .is hosszú kifutásuk volt. A cselekmény viszont (amelynek megléte, hiánya, fel- és leépülése, széttördeié- se — úgy látszik — kulcsfontosságú a regénytorma és az egyes regények megítélésében), a regénynek bizonyos értelemben valóban a legfontosabb konstituense. Az ösz- szes többi elemnek ugyanis a cselekmény a szubsztrátuma. Vegyük például az időt. Cselekmény és idő, ezért cselekmény- és időbontás között is kölcsönös összefüggés áll fenn. A cselekmény csak időben kibontakozó, időben ki-nem-foootakozó, időben széttöredezett stb. lehet. Tehát csak az időhöz képest ábrázolható egyáltalán valamilyennek. Az idő pedig csák a cselekményben (cselekvésekben) manlifesztálódhat: időtle- nítés, lassítás, gyorsítás, pillanatok kiemelése, az idő „eltüntetése”, — szóval mindaz, amit az idővel egyáltalán csinálni lehet —, csak a cselekmény formálásával érhető el. Az egyes műfajokra jellemző (nek tartott) formák keletkezésük (és fontosságuk sorrendjében bomlanak fel: a leépülés a (valamikori) felépülés sorrendjét követi. Mivel a cselekmény a regény legfontosabb eleme (volt), a fonmafbontás vele kezdődött. Ahogy a vers esetében is a leginkább meghatározónak érzett rímmel és ritmussal. Krúdynál a oselékménybontás, -megszakítás, -eltüntetés, illetve a cselekmények, események nivellálása, indokolatlansága, motiválatlansága és ezzel együtt a forma indokoltsága, a nagyfokú stiliizáltság egyszerre tűnik a klasszikus nagyregény előtti és a nagyregény utáni törekvésnek, illetve e törekvések összegzésének. Visszafelőlről nézve regényei az anekdotikus-típusú és az avantgarde-típusú formabontás (formaképzés) metszéspontján helyezkednek el. Az előbbi, „forma előtti” formaképzés végpontjának, és az utóbbi, „forma utáni” formaképzés kezdőpontjának tekinthetők. Mivel nálunk nem volt klasszikus, a „márkiné öltkor távozott” (típusú nagyregény, az anekdotikus formabontás/formaképzés közvetlenül, a „forma” kihagyásával ment át avantgarde típusba. Így a ma legjelentősebb prózaiújítók (Mészöly, Nádas, Eszterházy, Hajnóczy) különböző módon és mértékben a magyar lanekdotahagyományt folytatják. (Természetesen nemcsak ezt.) 151
