Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Fabó Kinga: Pluralitás és anekdotaforma (tanulmány)

Ehelyett sokféleség van. A prózaszerkesztási eljárások és eredményeik nincsenek egymással alá-fölérendeltségi ( = függő) viszonyban, hanem egymás mellé kerülnek: nincsenek kitüntetett pontok. Minden esemény, szereplő, hangulat, gondolat, érzület, leírás, tárgy, nyelvi kifejezés (hang, szó, mondat, bekezdés, stilisztikai alakzat, kép stb.) egyenrangú lehet. Egyformán fontos vagy nem fontos, súlyos vagy súlytalan, jelentős vagy jelentéktelen. Ilyen módon az anekdotiikus formálóelv egy mozgó, ‘bármilyen módon összerafcható-szétszedbető, bővíthető-szűkíthető, folytatható-abbahagyha- tó, lezárható-lezárhatatlan regényszerkezetet eredményűét, amely így a „nyitott mű” egyik lehetséges korai magyar típusa.

Az anekdotiikus formálóelv tehát éppen nem leegyszerűsít, egyértalműsít, megoldást erőltet, hanem ellenkezőleg: az össze-nem-tartozást, a szervesütetlenséget, a folyamatosság- és folytonossághiányt reprezentálja a formák szintjén. Mivel lezáratlan, bizonytalanító, eltávolító és távolságtartó szerkezet, az egynemű és egyértelmű érzésállapotok (tragikum, .komikum, pátosz stb.) helyett vagy mellett a kevert típusú érzelmi viszonyulások és viszonyítható formák (irónia, groteszk stb.) megjelenésének a lehetőségét teremti meg. (Amely persze nem mindig realizálódik, de realizálódhat.) Általánosabban fogalmazva: a reflexió, a .reflekbáltság lehetőségét. A komikum és a tragikum ugyanis, mivel egyértelmű: bevégzett, lezárt érzésáilapotok, megjeleníthetők saját .szintjükön is. A groteszk vagy az irónia azonban, éppen mivel viszonykategóriák, csak egy metanyelvi szint bevezetésével ábrázolhatok. Azaz létrejöttükhöz, létezésükhöz távolság szükséges.

Látható, hogy az anekdotikus szerkesztésmódot az a szemlélet hozta létre, motiválja és tartja fenn, mély szerint az események többféleképpen (végtelen sok tetszőleges módon) elrendezhetek, amely elrendezések közül egyik sem kitüntetett vagy a priori. Továbbá, hogy az események mindig csak utólag rendezhetők el és értelmezhetők egyáltalán valamilyen módon és sorrendben. Mindig máshogy. Ezért egymás mellé kerülésüknek és minősítésüknek nincs és nem is lehet egyetlen indoka.

Az eseménysorok 'elrendezésének, elmondásának, értékelésének az esetlegessége nem jeleníti magának a ragényformának az esetlegességét. Sőt. Az eseményelrendezés, eseménymondás stb. esetlegességének felismerésével és tudatosulásával egyenes arányban nő a megformáltság mint megformáltság indoklásának az igénye és szükségessége. Ezzel 'együtt természetesen a szerepe is. Röviden: a motiváltság 'igénye áttevődik a formák szintjére.

A tudatosulás mindig a közvetettségi (absztrakciós) szintek és a közvetítő közegek („csomagolástechnikák”) számának és szerepének a növekedését jelenti. Azt, hogy például a regénynék egyetlen összetevőjéhez sem lehet naiv, közvetlen módon viszonyulni, és hogy egyik sem magától értetődő, eleve adott. Így a leírásnak is minden lépését indokolni kell.

Az események hierarchikus elrendezettsége (a hagyományos értelemben vett cse- lekményesség) általában a formák és a választott formanyelv esetlegességével, meg- indokolatlanságával, eszköz-szerepével jár együtt. Illetve itt valóban nincs is értelme választott formanyelvekről beszélni, mert a formanyedv megválasztásának a lehetősége és megindoklásániak a szükségessége öleve fel sem merül mint probléma. A szerzők a .köznyelv irodalmi változatát használják. A nyelv itt a cselekmény menetét „követi”. Nincs önálló szerepe.

Az események nivellálása, 'esetlegességük 'tudatosulása viszont a formák és a formanyelvek szigorú megindokoltságát, a nyelv tárgy-szerepét 'eredményezi. Ez a két tendencia mint tendencia tehát egymást kizáró jellegű. A közvetlen események (cselekmény) Motiváltsága és a megformáltság motiváltsága egymással fordítottan arányosak.

A cselekmény/tartalom/centrikus és a nyelv/forma/centrikus regények így a mindenkori regénytipolágia két szélső pólusát alkotják. Az első 'esetben a nyelv és a forma „láthatatlan”, nem érzékelhető, rejtett, szerény eszköz csupán; a második esetben viszont hangsúlyos és hangsúlyozott, centrális helyzetű és szerepű, gyakran a mű témája.

150