Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Karátson Endre: Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet (tanulmány)

viselkedése az irracionalitás határát súrolja egy olyan világban, amelyet az olvasó morális és szellemi tartalmaktól kiüresedettként érzékel. A történelem jelen van ugyan, a háborús évek, a sztálini korszak, de a háttérbe húzódva, mindenössze néhány jellemző vonását fedve fel: az elsötétítést a 'bombázások miatt, vagy a szinekúrákat. amelyeket a szocializmus életképességének bizonyítására hivatott sportolóknak ajánlanak fel. Az előtérben egy személyes kaland, a stadionok Hamletjáé, akinek neurotikus közérzete jóval erősebb a hatalomvágynál. És mégis, amint az elbeszélő lassan rekonstruálja a múltat, analógiák is érzékelhetővé válnak az elembertelenítő történelmi makrokozmosz és egy serdülőkből álló csoport mikrokozmosza között, amelynek áradó életkedve végül lélekölő versengéssé fajul. A négy fiút egy kacér lány egészíti ki ötösfogattá. Pici szenvedélyesen rajong a sportteljesítményekért, s azzal akarja összetartani a bandát, hogy barátainak megígéri, háromévenként mindüknek odaadja magát. A sorrendet majd a sportpárbajok döntik el. A megmérgezett barátság démona ez a lány, a győzelem és a birtoklás nevében állítja szembe egymással a férfiakat. Az elbeszélő szerint a sportélet is ebből a primitív sejtből lép ki. „... ezeken a hóbortosságokon túl ugyanakkor ott volt a foajtársiasság. Mert volt. Talán még erősebben is, mint a családtagok között. Az igaz, hogy mindenki őrizte a maga titkát — de valami közös cél érdekében. Engem mindig megriasztott az ellentéteknek ez a keveredése: hogy a féltékenységből és gyűlölködésből hogyan tudott egyszerre olyan példás összefogás kerekedni. Évekbe telt, míg megszoktam, hogy a rekord üldözésének nem köznapiak a törvényei.”

Az atléta teljesítményein keresztül Mészöly a tudat fejlődését próbálja követni, az abszurddal való szembesülésig. Bálint vakító fénybe vetett személy: sorsa a futás, egyre gyorsabban, egyre távolabbra s egyúttal magasabbra. A tétovázó, töredékes nyomozás fényt derít az indítóokokra: a tisztátlan nemiség ösztönzi sikerekre, s a hamis helyzettel, melyet így megteremt, egyúttal a szublimálás vágyát is létrehozza. A regény nagy része azt mutatja be, hogyan láncolják Bálintot saját múltjához Pici rendszeres felbukkanásai, és hogyan nem képes más erőt felhasználni, mint magát a múltat — ahhoz, hogy önmagát a múltból kiszakítsa.

Holott, legalábbis 'elvben, a jelennek másnak kellene lennie. A bajnokká avatás a háború előtt kezdődik, az első sikerek némi hírnevet szereznek az atlétának a fasizmus időszakában, amely elől menekülni próbál, és a szocialista rendszer megbecsülésétől övezetien látjuk viszont: új kommunikációs lehetőségeket sejtvén az emberek között, őszintén akarná szolgálni ezt a rendszert. Ezért vállalja, hogy egy nyomorúságos faluban, ahol Sztálin-szobor leleplezésére kerül sor, tehetségét megcsillogtassa. Futását furcsa baleset avatja tetté. A hajrában, az utolsó körben a homlokára kötött zsebkendő a szemére csúszik; ahhoz, hogy leoldja, oly magasra kellene felemelnie a kezét, hogy ezzel megtörné a hajrá ritmusát, így csak azzal próbálkozik, hogy feltolja szeméről: „Mikor a célegyenesbe kanyarodott, már olyan szaporák voltak a kapkodó mozdulatai, mint aki penitenciából keresztet is vet közben. Csak az utolsó húsz-harminc méternél hagyta óbba, nem nyúlt többet a zsebkendőhöz. Félelmetes volt így: mintha bekötött szénáméi száguldott volna a célszalag felé és felém.” E vak, mélységesen szimbolikus vágta után a falu népe, amely mint valami balesetnél összegyűlt tömeg, először némán követte az atlétát, rokonszenvé- nek megható jeleivel halmozza el. A hivatalosságok azonban rögtön bevonják a díszvacsora szertartásába. Nem sokkal ezután Bálint lemond a versenyzésről, sikerül felednie a múlt kísértéseit. Csakhogy a tárgyától megfosztott rossz 'lelkiismeret továbbra is követeli az elcsitító erőfeszítéseket. Élettársával hegyi falucskába vonul vissza, hol „ennyire külön, és mégis egymásra utáltán” élnek az emberek, és addig edz, míg egy napon szíve meg nem szűnik dobogni. Szállásadói, ezek a természethez oly közelálló parasztok, sötét színű pillangótetemet találnak mellette, s lelki üdvéért románul imádkozik az asszony.

A Tolsztojt idéző alázatos paraszti hang sugallja, mivel akarja Mészöly felruházni a magyar valóságba plántált oamus-i fény- és bűn-tematikát. Meursault és az atléta, akik előtt önnön drámájuk felfedi a bűntudatot gerjesztő abszurd társa130