Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Karátson Endre: Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet (tanulmány)
dalmi mechanizmust, rokoníthatók egymással. Mindketten a dráma következtében eszmélnek föl, de másként reagálnak. Meursault nemcsak a (bűntudatot utasítja el, hanem azt a transzcendentális kibúvót is, amelybe a pap próbálja belecsalni, Bálint azonban a végsőkig vállalja rossz lelkiismeretét — a történelem miatt, és annak hivatalos fölhasználása ellenére. Az elbeszélő utóiratából tudjuk meg, hogy az Állami Sportkiadó az ő krónikája helyett egy olyan változatot fogadott el, amely Bálintot a Sztálin-szobrot avató falu hőseként mutatja be. Szerencsétlen választás ez, a mészölyi logika szerint (akinek — ezt hozzá kell tennünk — megjelenhetetett a regénye), mert csakis a bajnok első indítékainak feltárása tenné lehetővé az erkölcsileg elfogadhatatlan — mert a hatékonyság erkölcsének nevében előírt vagy elviselt — történelem elűzését. Amikor Bálint a sportélettel kapcsolatos előző konfliktusairól beszél, megjegyzi, hogy már az alapozó edzéskor elhibázott valamit. Vagyis a regény a rosszul felfogott erkölcsi értékek felülvizsgálatára szólít fel: arra, hogy megszállottan keressük az el nem idegenítő önismeretet, még „bukás” árán is, ha ez a bukás segít leleplezni a „fényt” és a törési pontig vinni az abszurdot. A regény mégis kétértelmű marad. Olvashatjuk úgy is, mint egy önmeghaladá- si, úgy is, mint menekülési kísérletet. S Bálint utalhat akár az író „teljesítményére” is. A kérdés az, lehet-e ez a férfi, akit az elbeszélő szemével ismerünk meg, a megváltás modellje? Maga Mészöly vallja erről, hogy Bálint azért bukik el, mért az abszolútum elérésében csak eszményképén innenire támaszkodik. Egyébként a narrátor szerelmes tekintete is téved: a zaklatott közérzetnek nem nyújt feloldozást, és — „a fény elemzésére” képtelenül: okozója is az atléta végleges kiúttalanságának. Ezzel szemben a Saulus kísérlet a szeretetet befogadó hős megteremtésére. Azt mondhatnánk, hogy Mészöly is rá akar kérdezni a közösség és az abszurd közötti kapcsolatokra, ugyanúgy, mint Camus tette, bizonyára legkevésbé sikerült, de a testvériségre leginkább öktató regényében: vagyis Mészöly is meg akarja írni a maga Pestis-változatát. A megfigyelések nyilvánvalóak: napégette mediterrán színtér, a városi élet áttekinthetetlen, embersűrűs szövevénye a maga fullasztó légkörével, s végül a járvány mindent felfedő szerepe. Csakhogy itt a fertőzés szellemi; egy „áruló rabbi” tanítványai terjesztik, s az a nagy kérdés, hogy a „fertőzöttek” üldözése, mellyel Saulust bízza meg a Szanhedrin, jó cselekedet-e arvagy rossz. Miközben feladatának végrehajtásán fáradozik, az önmagát, akárcsak másokat kíméletlen pontossággal megítélő narrátor-főszereplő naponta elviseli az ítélet-képtelenség kínjait. Cselekedete törvényes, hiszen a Törvényt képviselő hatalom parancsára cselekszik; de mi a Törvény? — ezt nem tudja bizonyossággal felismerni. Kafka kétségbeejtő kérdése talmudikus környezetébe visszahelyezve készíti elő az új ember születését. A megragadhatatlan és körülírhatatlan, csakis az exegézisben megvilágosodó Törvény végül is nem más, mint maga az exegézis, követelményei pedig a kétértelműség fakasztotta gyanakvás és az a lehetőség, hogy értelmezője ellen fordulhat. Ésszerűség-diktálta igazolás hiányában, miközben továbbra is úgy cselekszik, mintha annak birtokában lenne, Saulus egyre mélyebbre süllyed a bűntudatban. Mintha az érzelmek heves ostromgyűrűjében értelmét megfertőzné a gyöngédség és az együttérzés. Saulus fokozatosan építi magába az őt körülvevő nyomort és szenvedést, melynek növeléséhez maga is hozzájárul. A regény éppen az ő belső átalakulása és a renegátok ellen irányuló hajsza konfliktusából meríti feszültségét. Saulus, akit szíve állít az alázattal telt lelkű renegátok oldalára, önnön üldözőjévé válik. Stefanosnak, a Törvény eme másik magyarázójának megkövezése után nem tehet mást, mint hogy szembeszáll, tudatosan, az új szekta hitvallásával. Leküzdi a kísértést, hogy visszatérjen Tarzusba, vagyis hogy újra meglelje gyermekkorát, elszántan nekivág a damaszkuszi útnak. A fehéren izzó sivatagban három hűséges fegyverese észreveszi, hogy a fény megvakította. S a vak talányosán azt kérdi kísérőitől, látják-e az anyajuhot. ... Történetesen egy koldus hajdan elmesélte neki, hogyan veszítette el szeme világát, amint egy eltévelyedett birkát keresett a sivatagban. A regény legelején pedig az első szereplő, akivel Saulus találkozott, szintén egy vak koldus volt, talán ugyanaz? 131
