Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Karátson Endre: Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet (tanulmány)
Az 1969-ben megjelent esszé címe: A világosság romantikája. Mészöly nem valamelyik Camus-alkotást elemzi, hanem a camus-i közérzet összegezésére törekszik. Jóllehet utal a Sziszüfosz mítoszára és A lázadó emberre, a halál lényegi vonzatait, az öngyilkosságot vagy a gyilkosságot nem állítja megfigyeléseinek előterébe. Inkább a Nap témája foglalkoztatja, mert Camus hősei a láthatón kívül semmit sem képesek elképzelni, ezért arra ítéltetnek, hogy fénybe vetetten éljenek, s elvakítot- tan végezzék. Az ismerős látvány ezért számkivetetté tesz, minthogy az abszurd nem a sötétségben van, hanem abban, hogy a fény ellenszegül az elemzésnek. Ebben az optikában — szó szerint és átvitt értelemben is — nem az eredet fontos, sem pedig a cél vagy az okok, hanem a jelenvalónák a botrányossága. Az ontológiai sérültség megelőzi a történelmit, amely csak következmény, és javítható. Eddig minden tökéletesen megfelel a camus-i álláspontnak. Legfeljebb az eltérést kell kiemelnünk attól a „történelmi abszolutizmustól”, amelyet a vallásos meggyőződések megfogyatkozása óta — hajlamosak lévén összetéveszteni őket a történeti gondolkodással — Magyarországon általános jelleggel oktatnak és gondolnak. És tán a történelem és a vallás eme magyar ozmózisába éppúgy kereshetjük annak okát, hogy Mészöly olvasatában az abszurddal való elkeseredett küzdelem értelmét változtatja, mint Bergsonban, Thedlhard de Chardin-ben, avagy a transzcendentális fenomenológiában. Valódi olvasatról van itt szó, hiszen Mészöly Camus-je a fényrőt azt gyanítja: mindöszse takarás. Camus L’Étranger c. regényéről van szó, címének magyar fordítása, Közöny, nem pontos, nem is szerencsés. Efféle gondolat inkább Az idegen értelmezéséből hüvelyezhető ki, mintsem Camus elméleti írásaiból; mi több, olyan fejtegetés ürügyéül szolgál, amelynek végkövetkeztetéseit Meursault bizonyára nem a vállalná. Röviden: üdvözülésének esélyét az ember akkor találja meg, ha leleplezi a fényt, ha a törési pontig hajszolja az abszurdot — „az istent vissza kell adni önmagának, hogy összetéveszthesse magát velünk, s mi magunkat ővele.” Távol vagyunk a „Dél felfogásától”, mely szerint „mindenki azt állítja a másiknak, hogy ő nem isten”. Akárcsak Camus-nél, a meghaladás ára természetesen a kudarc, de Mészölynél „az ember legkevésbé kiszámítható tartalékai, melyek benne megmutatkoznak”, olyan lét távlatába kerülnek, amely a teologikus vetületet sem zárja ki. El kell hát ismernünk, hogy a két író alapvető kérdésföltevései nem fedik egymást. Camus arra kérdez rá, hogyan lehet abszolútum nélkül élni, Mészölyt ellenben az foglalkoztatja, hogyan kell élni ahhoz, hogy felfedhessük az abszolútumot. Az abszurd ellenére, és valószínűleg miatta is.... Lássuk tehát a módozatokat, ahogyan a fény akadályozza az elemzést, és a megoldásokat, amelyeket a magyar író a törési pont megtalálására, a meghaladás lehetőségére elképzel. Az atléta halála (1961) cselekménye majdnem olyan banális, mint egy detektív- regényé. Meghal egy ember, s megpróbálják múltját rekontsruálni, példamutató életét kidomborítandó. A példásság kettős. Egyrészt az Állami Sportkiadó akarja öze Bálint atléta életrajzát megjelentetni, hogy hősiessége példaként szolgálhasson az ország ifjúságának, másrészt magánéletének felderítését élettársára, egy tanítónőre bízzák, akivel az atléta életének utolsó tíz esztendejét megosztotta. Tüstént felvetődnek a kérdések. Lehet-e alapja a kollektív elképzeléseknek az a szubjektív kép, amelyet egy lényről alkothatunk? Miképpen viszonyul egymáshoz a magánember és a közéleti ember? Mi célból kell megismerni egy embert? A tanítónő — a regény narrátora — csak a szerelmes nő szemével látja a főhőst, s csak azoknak az áttekinthetetlenül kusza érzelmi szálaknak a felfejtésére szorítkozik, melyek, míg élt, az atlétát állandó lelkiismeret-furdálásban tartották. És mégis, éppen eme rossz lelkiismeret miatt aratott sikereket a futóbajnok a versenyeken; rejtélyes joűntudata diktálta edzéseinek emberfeletti ritmusát, általa került az olimpiai győzelem közelébe. Így aztán az érző ember és a szobor, amivé kimerevíteni akarják, nemigen különíthető el egymástól. Csakhogy ez az összefüggés az emlékművé magasztosult jelkép értelmét teszi kockára, akárcsak a sportvetélkedők közkeletű jelentéstartalmát. Jó tulajdonságai ellenére Bálint anti-hős is, amennyiben 129
