Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai (1968-1986) II., befejező rész
kiállítást, ahol a látogatónak az lehet az alapbenyomása, mintha ez az ország 1950 és 1955 között olyan gazdag lett volna, hogy az állami „hurrá” reprezentáció keretében mücsarnoknyi kárpitot tudott volna leszövetni. De ennél is rosszabb az összkép, ha alaposan megvizsgáljuk a kiállított tárgyakat. Megkíséreltem statisztikát készíteni a keletkezési évek, a sajátkezű, illetve szövőműhelyi kivitelezők, a textilművészek, illetve festők által létrehozott művek, valamint a két csoport által bemutatott művek négyzetméter arányairól. Azért használom a „kísérlet” kifejezést, mert a történetiség jegyében a katalógus és a stencilben mellékelt műtárgylista adatai között eltérések vannak. (A katalógus szerint például 90 művész vett részt, a műtárgylistán csak 66 alkotó szerepel.) Mivel a műtárgylista a későbbi, adataim onnan származnak. A 66 kiállító közül 36 textilművészként („textiltervező”) (54,55%), 30 pedig festőként van megnevezve (45,45%). A 104 kiállított tárgyból 56-ot készítettek textilművészek (53,84%), 48-at pedig festők (46,16%), tehát közel egyenlők az arányok. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy vannak olyan textiltervezők is, akik szintén nem sajátkezűig szőnek, ezért feltételezhetem a hozzávetőleges azonosságot. A 104 gobelin összterülete 642,3 m2 volt. Ebből a textiltervezők 270,7 m2-t készítettek, ez 42,14%, míg a festők 371,6 m:l-t, azaz 57,86%-ot terveztek meg, tehát itt 100 m2 feletti az előnyük. Míg a textilesek 56 gobelinjének átlagmérete 4,83 m2, addig a festők 48 kárpitjának átlaga 7,74 m2, tehát a textilesek teljesítményének 160%-a! A számokkal való bűvészkedés valóban nem lehet egy kiállítás esztétikai mércéje. Mégis különösnek tűnik, hogy valamikor a 60-as évek végén elindul egy folyamat, amely a textilt úgy újítja meg, hogy a kézműves és kreatív gobelin jegyében elveti a kiürült társadalmi tartalmú, a félreértett, festőiségre alapozott, reprezentációs kartonfestészet nyomán készülő manufakturális gobelint, akkor 1985-ben vannak olyan retrográd erők, akik pontosan ennek a fejlődési vonalnak ellenkezőjét erőltetik és finanszírozzák. Ugyanis annak ellenére, hogy a kiállítás stílusainak összképe olyan, mintha az ötvenes évek kárpitművészete uralkodna, az évszámmegoszlás mást bizonyít. 1945 és 1960 között csak 10 mű (9,62%) és ebben szerepel Ferenczy Noémi négy darab 1950 előtti műve is, az 1960-as évekből 8 mű (7,69%), és a 70-es évekből 32 mű (30,76%), végül a 80-as évekből 54 mű (51,93%) szerepel a kiállításon. Magyarán arról van szó, hogy a nagyméretű, festők által tervezett, manufakturálisan kivitelezett (tehát sokkal drágább), reprezentatív célú, stílusbelileg avult — hiszen létfeltételük, és társadalmi hátterük is idejétmúlt —, kárpitok határozzák meg újra a mezőnyt. Ha megvizsgáljuk a kiállított tárgyak tulajdonosainak összetételét, a következő számarányokat tapasztalhatjuk: 1. köztérben (szálloda, tanács, vállalat, üdülő, színház, különféle hivatalok és nyilvános helyiségek): 32 darab (ebből (textiles készített 15-öt, festő 17-et); 2. múzeumi közgyűjtemény: 20 darab (textiles: 6, festő 14); 3. Művelődési Minisztérium tulajdona: 32 darab (textiles: 19, festő: 13); 4. magántulajdonban: 1 darab (textiles: 1); 5. a művész tulajdonában: 14 darab (textiles 10, festő: 4); 6. nincs adat: 5 darabról. Ebben a bontásban a legkülönösebb a 3. pont, a Művelődési Minisztérium tulajdonában lévő művek együttese. Erről a katalógusban a következőket olvashatjuk: „Részben vásárlásai révén, részben a műtermekben kiválasztott tervek megszövésére adott megbízásokkal a Művelődési Minisztérium ma is egyik legfőbb támogatója a műfajnak. Az így létrejött gyűjtemény, melynek raktározása a Műcsarnok feladatává lett, reprezentatív hazai és külföldi kárpitművészeti kiállítások rendezéséhez szolgált alapul.” Tehát ez a mecénatúra egy olyan reprezentációs célt szolgál, amely sem múzeumi közgyűjteményre, sem pedig köztérre nem irányul, nem művészeti vagy társadalmi szempontok motiválják, hanem feltételezhetően szociális mozgatói lehetnek. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy néhány esztendeje maga a minisztérium kísérelte meg szétosztani ezt a gyűjteményt a múzeumok között, nem sok sikerrel; a művek 1147
