Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai (1968-1986) II., befejező rész
volna másra szükség, mint arra, hogy az egyébként már nemzetközi rangú textil- művészek rangjukhoz méltó feladatokat és lehetőségeket kapjanak. A nyolcvanas évek elején a középítkezési konjunktúra következtében történt némi változás. A nagy szállodaépítési program keretében a textilművészet újra előtérbe került. Ugyan nem a 70-es évek elején megálmodott ideális formájában —, az szóba se került, hogy a művész a tervezés fázisától kezdve aktív társalkotója a belső- építésznek — hanem többnyire mint a meglévő tér dekoratőre kapott megbízást. Ezeknek a valójában későn jött lehetőségeknek volt egy alapvető ellentmondásuk. A belsőépítészetileg alkalmazható tértextilek többsége 1974 és 1977 között jött létre. Az alkotók természetesen nem állapodhattak meg korábbi önmaguknál, s akkortájt úgyse alkalmazták műveiket. A nyolcvanas évek elején a kísérleti textil már régen más területeken járt, a tértextil problémakörén rég túllépett. Ezért a szállodákban a 80-as években egy jórészt idejétmúlt divatot melegítettek fel, s alkalmaztak. Az a néhány színes, liánszerű szizálrengeteg, amely végre teret kapott, önmagában tekintve akár a magyar tértextil-művészet elismeréseként is értelmezhető. Ugyanakkor hajlok arra, hogy ebben az esetben sokkal inkább egy aktualitását vesztett művészi eredménysor felvizezéséről van szó. Természetesen ezeket a műveket nem azok hozták létre, akik a 70-es évek első felében ezt a stílust megteremtették — nem is kaphattak ilyesmire megbízást, hiszen már régen túllépték mindezt —, hanem természetesen a másodvonal aratta le a babérokat, A szállodaművészet talán egészségesebb vonulata a gobelinben jelentkezett.. Itt ugyan szóba se került a társalkotói szerep, viszont nem a manufakturális, hanem a kézműves gobelin kapta meg a feladatokat. Így egy sor olyan alkotás jöhetett létre, amely a fiatal gobelines generáció szakmai és anyagi elismerését is megteremtette. Kecskés Ágnes, Nagy Judit, Péreli Zsuzsa, Solti Gizella mellé felnövőben van egy olyan társaság, amelynek talán konzervatívabb az értékszemlélete s formavilága, s ha nem is élhették át művészként az előző évtizedet, az új textil szellemisége számukra már magától értetődő alap. Ez pedig nem más, mint a szövésből fakadó egyedi műfaji lehetőségekre koncentrálás, olyanfajta látvány megteremtése, amelyet csak a gobelin tud létrehozni, s nem keveredik benne a félreértett festőiség textilre alkalmazásának téveszméje. Ráadásul míg a kísérleti textil igen szorosan kötődött a képzőművészeti neoavantgarde irányokhoz — s ezek elmúltával talajvesztett lett —, addig a gobelin önállóbb maradt, sőt bizonyos mértékben a transzavantgarde festőiség előtérbe kerülésével a stíluskorszerűség helyzetébe jutott. A művészet történetében igen ritka eset, hogy egy műfajfejlődési vonal másfél évtized múltán visszatér a kiindulási pontjára. Ez mindenféle belső logikai törvényszerűségnek ellentmond. A magyar textilművészetben látensen mindig jelenlévő konzervatív erők ezt a szuperprodukciót meg tudták szervezni. 1985 őszén a Műcsarnokban hosszas előkészítés és nagy anyagi áldozatok árán megnyílt a Magyar Gobelin 1945—85 című pszeudo-történeti kiállítás. Írásomból már eddig is kitűnt, hogy a 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig ívelő textiltörténet legfontosabb eredményének azt tartom, hogy műfajon belüli változatoktól, stílusoktól, technikáktól függetlenül a szabad szellem, az alkotáson belüli formai és gondolati egység, a kézműves tendenciák, a művészi alkotás magánvalósága volt a jellemző. A műtárgy—dísztárgy ellentétpár úgy tűnt, végleg eltávolodott egymástól. A textil felfedezte, megtalálta és megteremtette önmagát, hangsúlyozottá vált különbözősége más műfajokkal szemben. A gobelin esetére lefordítva a megújítás nemcsak a funkcióra, de a formára is vonatkozott. Ez alatt a kiürült tradíciók felfrissítését, a kárpit értelmét vesztett műfajának megváltoztatását értjük. A szövött kárpitnál ez a kartonfestés, szövőműhelyi leszövetés elgépiesedett gyakorlatának elvetését jelentette. Ez a módszer azon túl, hogy semmilyen módon nem felelt meg az új gobelin azon leglényegesebb törekvésének, hogy a személyes érintést, a művész kezemunkájából fakadó többletet kell megteremteni — a kiüresedett értelmű és formájú állami reprezentációs szándékok kiszolgálója. Az ilyenfajta művészet iránti igény pedig a 80-as években társadalmilag már szinte nem is létezik, vagy legalábbis periférikus. Ezek után 1985 őszén összeállítanak a magyar gobelin „történetéről” egy olyan 1146
