Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai (1968-1986) II., befejező rész

két, túlzottan sokféle dolgot akart egyszerre bizonyítani. Túlnyomó többségben volt a tradicionális kárpit, a kísérleti textillel foglalkozók fantáziáját nem mozdította meg a gobelin.

Az akkori véleménnyel szemben ma már bizonyos, hogy a kísérlet mégis sikeres volt. A gobelin-művészetnek sikerült kitörnie a „leszövött festmény” tulajdonképpen műfajtalan köréből. A 70-es évek új textiles mozgalmának szellemi eredményei — tudatosan vagy öntudatlanul —, de mindenesetre beépültek a kárpitművészetbe is. Az új szellemű gobelinesek előretörése akkor vált egyértelművé: Péreli Zsuzsa „Amnézia” című kétoldalos gobelinje, Solti Gizella „Fél csíkos kabát”-ja, Polgár Rózsa „Takaró 1945-ből”, vagy Nagy Judit „Szövés = életmód” című munkája és Dob- rányi Ildikó „Lombjai” voltak ennek a vonulatnak kiemelkedő példái. De ezen a kiállításon lépett nyilvánosság elé egy új generáció is: Baráth Hajnal, Hauser Beáta, Hegyi Ibolya, Pápai Lívia, Penkala Éva.

1982-re az általános helyzet még kaotikusabb lett. „A textilművészet hazai felvirágzása a félmúlt eseménye lett, új konvenciók alakultak ki, az esztétikai kritériumok is bizonytalanabbakká, többértelműekké váltak. Ez a jelenség nem speciálisan magyar tünet. Világszerte érzékelhető a textilművészet progresszivitásának lelassulása, a műfaj megtorpanása. A tavalyi — 1981-es nagy nemzetközi kiállítások, Lausanne, Linz, Lódz ékes példái az elbizonytalanodásnak, a szélcsend helyzetnek. A szituáció iróniája, hogy külföldön az egyik lehetséges példaként a magyar bien- nále tematikus módszerét tartják megoldásnak.” — jelezte a 7. Biennále előszava.

„A .Textil utópia’ címszó alatt olyan alkotások készítésére szeretnénk inspirálni a művészeket, melyben a textilről szóló eszményi elképzeléseiket valósíthatják meg.” Ez a tematika valójában már a témaközpontú gondolattól való eltávolodás első jele volt. Olyan cím, melyet mindenki szabadon értelmezhet.

Gyakorlatilag ez a tendencia folytatódott 1984-ben is, a „Textilrealitás — Textilrealizmus” témával. Ez viszont már nyílt beismerése volt annak a valós helyzetnek, hogy a progressziót nem lehet előidézni elméleti ösztönzéssel. „A TEXTILREALI- TÁS — TEXTILREALIZMUS címmel olyan alkotások létrehozására kívánjuk ösztönözni a textilművészeket, melyek az aktualitás — érvényesség — eredetiség jegyében születtek. A textilművészet változásai a 80-as évek elejére a stílusok, technikák, felfogások sokféleségét hozták létre. A különféle irányok különféle szerepeket, funkciókat betöltve élnek egymás mellett. A tradicionális, dekoratív irányzatok mellett az új anyagokat és technikákat felhasználó, képzőművészeti igényű alkotások is beilleszkedtek a textilművészet fogalomkörébe. A tematika ezt az élő valóságot fejezi ki és legszélesebb értelemben kívánja támogatni.”

A 80-as évek negatív tematikái jelezték ugyan a válságot, de megoldani nem tudták. A biennálék sem az országos fórum, sem pedig a progresszió színpadának szerepét nem tudták betölteni. Annyira nem, hogy a díjakban is inkább egy-egy kiemelkedő életmű, tendencia elismerését kell látni, s nem pedig főmű megszületését. Ilyenek voltak az 1982-es díjak; Szilvitzky Margit, Gulyás Kati, és Lovas Ilona esetében, s 1984-ben pedig Ardai Ildikó, Gecser Lujza, Solti Gizella munkái kaptak hasonló okokból elismerést. Ugyanakkor Lovas Ilonánál ez a díj az 1984-es kőszegi egyéni kiállítására egy olyan főmű létrejöttét segítette elő, amely a 80-as évek talán legkiemelkedőbb alkotása. Vagy Hauser Beáta 1984-es díja a fiatal gobelines generáció feltétlenül értékes jelentkezése mellett voksolt.

1986-ban már újra nyitott, tematika nélküli a 9. Fal- és Tértextil Biennále. Ez a textilművészek számára, úgy tűnik, megkönnyebbülést hozott: 81 munkát adtak be, ami lényegesen nagyobb szám, mint bármikor korábban. Formailag nagyon heterogén a kiállítás, a spektrum viszont szélesedett, az eddig is jelenlévő tendenciák mellett a transzavantgarde festészeti irányainak textilre alkalmazott változatai is megjelennek a Biennálén.

Az 1982-es és 1983-as Velem szintén magán viselte a „kaland végének” jegyeit. 1982-ben már megkezdődött az új Textilstúdió tervezése. Ez lett volna az éppen so- ronkövetkező „intézményi lökés”, mellyel a Savaria Múzeum szervezetileg adott volna új kereteket a megtorpanó textilművészetnek. Többé-kevésbé látható volt, hogy a Velemi Alkotóműhely ebben a kísérleti formában kimerült. Másrészt a technikai1142