Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés

reggelt várják, hogy testükhöz besurranhassanak. Lefelé, a „jeges kemencékhez" éppen harminchárom lépcső vezet, s a jégdarabok olyan szabályos kopogással jeleznek a mélyből, „mintha egy nagy órának járna odalent az ingája, amely órának a mutatólapja ott van valahol Budapest háztetői felett.” A szimbolikus Krúdy-kép értelme nyilvánvaló. A háztetők felett lebegő égi óra ismeretlen távlatokat ígér, láthatatlan mutatóinak járása nyomán úgy érezzük, hogy valamilyen cél felé tartunk itt a földi létben, holott a nagy óra ingája lent dolgozik a mélyben, becsap minket, mert nem a cél felé vezérel, csak kimért halálunkat sietteti. „Az öngyilkosok földalatti korzóján” Józsiás hirtelen meglátja Leonóra hideg, halott arcát egy jeges tepsiben. Az „egyenes, nemes metszésű orr” gőgösnek, bátornak, sőt megvetőnek látszott, akár a mártíroké, akik végül nagyon lenézik mindazt, ami a földön történik velük”. Az arc egyéb, „gyámság alá szoruló részei” viszont nem látszanak vállalni az „elhatározás gyermekei”, a homlok és az orr által kimondott ítéletet. „A szemöldök csodálkozva, meglepetten emelkedik fel ama rettenet láttára, amelynek kapuja előtt hirtelen találja magát megszokott világa helyett... az ajk lepittyedt, mintha nagyon nagy sírás, kegyelemkérés, segítséghívás tolakodna fel onnan belülről, az utolsó percben, mikor már nem lehet segíteni a megtörténteken. A fül elsápadt a halál suhintására. Az arcon végighullámzott az indulat, a fájdalom dagálya, mint a tengerparton, és homokdombokat hagyott maga után, amelyeket többé nem tud elsimítani földi kéz. A halánték nagyon elfehéredett, mintha tudtán és akaratán kívül történt volna ...”

A halál, a barátnő, Leonóra halála lelkiismeretfurdalásos és hallucinogén állapotba hajszolja Zsófiát is, ám a regény érdekes lélektani logikája szerint a tragédia egyben fel is korbácsolja az önkívületig az érzékeket. Nem perverzió ez, hanem az ember kétségbeesett védekezése az elmúlás hatalma ellen. A Mit látott Vak Béla .. . nagybácsija őrjöngve öleli unokahúgát, miközben a zsoldosok már fejszével döngetik az ajtót, a Hét bagolyban pedig Zsófia a barátnője temetése után lesz Józsiásé, a zajló Duna jégtábláján fullasztja bele a halálfélelmet kéjmámorba. S az sem véletlen, hogy a Rezeda Kázmér szép életének Júliája a haldokló nagybátyja melletti kórházi szobában adja oda magát egy ismeretlen fiatalembernek álmában.

Az az érzéki hangulat, amely már a Nagymező utcai „tisztességes” cukrászdában történt temetés utáni találkozáson elömlik, persze szerepjátszássá degradálja a hal- lucináló Zsófi bűntudatát. Inkább úgy érezzük, hogy önmagára mért büntetésként alakítja ezt a szerepet az asszony. Hiszen a vaníliaillatú cukrászdában Zsófi göm- bölyded bokája már „kacéran és alattomosan” tetszeni akart mindenkinek, s Józsiás zsebébe bekúszva a selyemharisnyás láb „sunyin remegett”. A téli Duna-parton kószáló Józsiást és Zsófiát viszont már ugyanaz a kihalt, ember nélküli, az élet és a halál mezsgyéjét jelző táj fogadja, mint a Bonctani Intézet földalatti folyosóit megjelenítő, alvilági hangulatú képsorokban. A befagyott Duna látványa álom és valóság határán lebeg, valóságosak a kontúrok, a folyó, a hidak, a házak, de mindez belemosódik az emberi akarattól és céltól megszabadult, magárahagyott táj fájdalmába, borzongásába: „A Duna a Jeges-tengert mutatta, ösvilági alakzatokban borultak egymásra a jégtáblák, amint vándorlásukban megállította őket a láthatatlan erő. Meg- állott az őserejű folyam partjai között, mintha kihűlt szívéből elhalt volna a szenvedély, az akarat, az életkedv. A távolban köddé, árnyékká válottak a hidak, mintha csak álmok volnának, amelyekről a folyam hömpölygő korában álmodott.” Az eliram- lott élet már csak álomként rezeg a tudatban, amelyben felötlik a kérdés, Krúdy késői novelláinak egyik vezérmotívuma: vajon az élet nem álom volt csupán? Eszünkbe jut, hogy a Föld történetéhez képest az emberiség története csak röpke álom, s valóban, az ősi, ember nélküli korszakot idéző tájban régi és eljövendő állatok látomásalakjai úsznak át. A befagyott, de már zajlásnak indult Dunán „az éjszakában másvilági állatcsordák látszottak lefelé haladni a folyam medrében, terebélyes szar- vazatú szarvasgímek, szarvukon a ráfagyott hóval, máshol túlvilági barmok, kérődzve fekvő jégökrök, két lábon álló jegesmedvék vonultak lefelé oly titokszerű némasággal, mintha szökésben volnának.” A ködben, éjszakában, a megindult jégtáblák között eltévedve, Józsiás szenvedéséből és félelméből merít erőt Zsófia. A halálközelség és az ember nélküli, fagyott vidék borzalma szinte kényszeríti az asszonyt és a férfit,

1129