Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés

ténelem korszakait veszi inkább birtokba a jelen mellett, a jövőt átengedi az utópiáknak és a tudományos-fantasztikus írásoknak.

A Hét bagoly, amely a kilencvenes évekből és a kiegyezés utáni évtizedekből sző izgalmas, poétikus időt, egyben korszakváltást is jelent Krúdy prózájában. Még őrzi a korábbi regények költői erényeit, de „klasszicizálódott”, fegyelmezettebb képalkotással építkező stílusa már az utolsó, lírai realista korszak nyitányát jelzi, persze csak kronológiailag, hiszen a Hét bagoly a korszak legkiemelkedőbb alkotása.

A regény egyik legfontosabb színtere a költői módon megjelenített Dél-Belváros, ódon, régi időket idéző utcáival. Maga a „Hét bagoly” a Képíró utcában meghúzódó földszintes ház, amely valamikor Petőfi apósának, Szendrey Ignácnak tulajdonában volt: szegény poéták, újságírók és más bohém népek vertek itt tanyát az idők folyamán. Ide tér vissza a Nyírségből a vidrasipkás, hiúzbundás öregúr, Szomjas Guszti, mert a koronázás utáni években, jogászhallgató korában itt volt boldog. De a regény nyitó fejezete még nem Szomjas Guszti alakját villantja fel, és nem is Józsiásét: a Krúdy által annyira szeretett régi Belváros, a múlt századi Pest lép itt elő főszereplővé. Novemberben, Márton napkor a belvárosba hirtelen szökik be a tél, lehull az első hó, és ettől Krúdy könyvében az egész városrésznek karácsonyias illata lesz, hiszen az első hóeséskor minden polgárcsaládnál be kell már szerezni a hordóskáposztát. A Belváros költői leírása más fejezetekben is folytatódik: a hajnali rorátéra siető kisasszonyok álma a templomban szövődik tovább, Szent György vagy Szent József arca villantja fel az álombéli férfi képmását. A hószagú harangszó meglegyinti „a nagykendőket, amelyek az asszonyok szívét takarják, mint a vámos, aki arra kíváncsi, nem visznek-e tiltott portékát, éjszakai mámorgondolatot a legtisztább misére, a rorátéra”. Szomjas Guszti, akinek alakját részben Kálnay Lászlóról mintázta az író, szerelmes volt a régi Hét bagolyban. Abban a lakásban, ahol hajdanán szerelmét, Flórát fogadta, ma Fonnyadiné, az álomfejtő felesége lakik. Szomjas Guszti azért költözött fel Pestre, hogy újra átélje a múltat, és írói ambícióit is megvalósítsa öregkorára, s így Fonnyadinéban természetesen felfedezi a régi Flóra lényét, alakját. Szomjas Guszti és Fonnyadiné groteszk duettje arra figyelmeztet a regényben, hogy nem is annyira a valamikor megkülönböztetett módon szeretett emberek fontosak az emlékező fantázia számára, hanem inkább a helyzetek, hiszen a már átélt helyzetek ismétlődnek, s bármilyen tartalommal megtöltheti a képzelet őket. Épp ezért Szomjas Guszti és Fonnyadiné párbeszéde — modern ráérzéssel — már az abszurd határán mozog, mert mindketten pontosan tudják, hogy nem ismerték egymást régebbről, de az öregúr szerelmi emlékezése és vallomása nemcsak önmagát szuggerálja: bekapcsolja a régi szerelmi áramkörbe az asszonyt is. Az ismétlődő helyszín és helyzet ugyanis a lényegi hasonlóságot tudatosítja az öregúrban, az empátia útján szerzett tapasztalatot viszont azonnal a valóság tényeként kezeli Szomjas úr. Iskolapéldája ennek az abszurd dialógusnak és szituációnak az a jelenet, amikor Guszti Flóra egyik régi látogatásáról mesél, mire Fonnyadiné megjegyzni, hogy „erkölcstelen perszóna lehetett az asszonyság”. Keresztkérdésével ekkor csap le rá Szomjas úr: „Hát nem kegyed volt?” Majd utána: „Szentül hiszem, hogy kegyed volt... Kérem, vallja be, ne hagyjon tovább is kétségben.”

Szomjas Guszti úgy véli, hogy „nem lehet hazugság a múlt, amely annyi esztendőn át melegített.” A múltat a mai eszével, tapasztalatával akarja újraélni, persze ez a realista regény logikája szerint éppúgy lehetetlen, mint ahogy lehetetlen volt az álmok és emlékek között hajózó Szindbád számára is. Nem véletlen, hogy Szomjas úr — bár régimódi elveit és életérzését is megőrzi — valójában úgy kezd új életet Pesten, hogy alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, hozzásimul Pest álorcás, törtető világához. A régi személyiséget megszüntetve őrző [metamorfózisban persze jelentős szerep jut a fiatal íróval, Józsiással történt találkozásnak is.

A szűk belvárosi utcákban bolyongó Szomjas Guszti különös körülmények között ismeri meg Józsiást. Az egyik földszinti ablakból karcsú, fürge hölgy ugrik ki az utcára, nyomában egy gránátos termetű negyvenes asszonyság, s végül egy fekete bajuszos fiatalember — Józsiás — zárja a sort a burleszkszerű jelenetben. Mivel a „céda” Zsófia már elillant, a gránátos termetű asszonyság, Leonóra Szomjas úr karjaiba veti magát dúltan, s az öregúrnak ugyancsak kedvére van ez az „in flagranti”

1125