Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés
utániszínjáték, amelynek előzménye az volt, hogy egy férjes asszony, Leonóra tetten érte szintén férjezett barátnőjét, Zsófiát, Józsiással, aki megosztotta érdeklődését a két hölgy között. Az Asszonyságok díjának szolid ferencvárosi kispolgár asszonyai után a Hét bagolyban inkább a nagypolgárság asszonyairól fest Krúdy képet, ugyanúgy, mint tizenegy évvel később a Rezeda Kázmér szép életében, s ez a kép, a Hét bagoly rajza inkább az 1933-ban írt regény világát, a „fehérmájú asszonyok” szalonjainak atmoszféráját előlegezi. A Hét bagoly Leonórája a harmadik férjénél tart éppen, s ezek az üzletember-férjek sem a szerelmet, sem a szép szavak mámorát nem tudták megadni a nőnek, nem úgy, mint a Krúdy-alteregó Józsiás. A negyven év nem csak a férfihősök, hanem a nőszereplők életében is határvonalat jelöl. A szomjasan ölelni vágyó negyvenéves asszonyról írja Krúdy: „Utasok ők, akik az utolsó postakocsival kelnek át a határon, félelmetes zivatar vagy hóförgeteg közeleg a hegyek felett, mindenáron el kell érni a várost, ahol még szelíden szólnak a harangok.” Leonóra azok közül a hölgyek közül való, „akik negyvenedik életévük felé gyakran álmodnak óriási sárgarépákkal, úritökökkel és bagariacsizmaszaggal, amelynek jelentőségét hiába keresik az álmoskönyvben.” Az anekdotikus jellemzés azonban csak a szerelmes, érzéki természetét mutatja meg a „házikenyér illatú” Leonórának, az asszony később kibontakozó egyénisége egyszerűségében is gazdagabb, mint a folyton szerepet játszó, csak a saját élvezetét hajszoló Zsófiáé. A Józsefvárosban lakó Leonóra a vidéki élet harmóniája, természetközelsége után vágyódik folyton: Józsiás iránti szerelmében fontos szerepet játszik az a poétikus tervezgetés, amellyel eljövendő vidéki életüket színezgeti a férfi. Igaz persze, hogy Józsiás számára csak költészet ez a tervezgetés, realizálását egy percig sem gondolja komolyan, már csak azért sem, mert akkor már egy fiatal lány, Áldáska tölti be az életét. Leonóra a fészket teremtő, a férfit óvó, írói pályáját egyengető asszony, aki a maga szerényebb képességeivel is eredményes erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy Józsiás műveinek világába behatoljon. Van persze egy naiv, prakticista buzgalom is Leonóra segítőkészségében, amely képtelen arra, hogy Józsiás pályájának irányát az etnikum és az esztétikum érzékeny iránytűjével mérje. Nem látja, hogy a hivatalos irodalom hatalmasságának kegyei, az Akadémián, a Petőfi Társaságon és a Kisfaludy Társaságon át vezető út deformálná a fiatal író pályáját, és tönkretenné szabad, hatalommal és művészi klikkekkel társulni nem akaró egyéniségét. Egészen más nő a nagyvilági „fin de siécle”-hölgy, Zsófia. Alakjával új nőtípust teremt ebben a regényben Krúdy: a társadalmi konvenciókkal és a provinciális ízléssel szembeforduló, a művészetek és a kultúra új áramlatai iránt érdeklődő századvégi pesti asszony figuráját. Zsófia elutasítja a vidékies ritmusú régi életet, de az új gondolatokon és művészeti irányzatokon csüggő figyelme mögött valójában felszínes érdeklődés, sznob ízlés és a divat hajszolásának vágya lappang. Az új irodalom felé azért fordul figyelme, mert az „divatba jött” Pesten, s ezért természetesen a „modern irodalom” képviselőinek személye is becses számára, így jut el Józsiáshoz is. Ez az iroodalmi érdeklődés azonban már nem a reformkor, a Bach-korszak és a kiegyezés utáni évtizedek nagyasszonyainak önzetlen pártfogását, mecénási szerepét jelenti: a kilencvenes évek pesti női megszűntek költőket ihlető múzsák lenni, az írók csak a szeszélyeik és a felületes kíváncsiságuk tárgyaként érdekesek számukra. Ezek a nagyvilági dámák az írókat „elviszik kocsikázni, meghallgatják, mint egy mulatságos bolondot, megdicsérik rögeszméit, helyeslik hóbortosságát, aztán kiteszik az utcára, menjen másfelé produkálni magát” — tűnődik a regényben kesernyésen Józsiás. Végül pedig ellopják az író gondolatait — folytatódik a főhős meditációja —, s a társaságban szajkózzák tovább felhígítva. Zsófia tudatában a társadalom szerencselo- vagjait felvonultató bál, a divatba jött cukrászda, a téli korcsolyapálya a színházakkal és a tárlatokkal egyenértékű színhely, mert az élet felszíni áramlatainak, mohó nyüzsgésének a követése lényeges számára. Zsófia az őszi versenyek é.s a Rezeda Kázmér szép élete című regény Császár Fruzsinájának előképe, a házasságon kívüli szerelemnek — és a szerelemnek álcázott testiségnek — élő asszony, aki a társadalmi pozíciót és a „törvénytelen” szerelmet azért is tudja olyan tökéletesen összhangba hozni, mert a „szerelemben” valójában szerepet játszik, nem viszi bele a kapcsolataiba az érzelmeit, csak az érzékeit. Zsófia „szerelmei” valójában a nő kedvtelésének, 1126
