Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)
valóságos, a másik pedig egy erdei tisztás felett állt mozdulatlan. Felhők úsztak a hold előtt, fehérek, fodrosszélű szürkék, rőt- aranyfényben tündöklők. Szél támadt, megrezdültek a falevelek, szétnyílt a tisztást szegélyező bokrok lombsátra, állatbőrbe öltözött emberek léptek a fűvel borított térre. Dobszót hallottunk és a holdfényben táncba kezdtek az emberek. Előbb a lepedőn lévők, aztán azok is akik a karám fala előtt álltak. Megdördült az ég, vastag sugárban eleredt az eső. Izgatott kiabálás kezdődött, a bámészkodó sokaság önfeledten ugrándozott, visongva vetették magukat a fölgyűlő pocsolyákba. Fogatlan özvegyek, Anyók, növendékek mind egyrakáson. Senki sem figyelt már a Főnökasszonyra, hiába jártak körbe a vigyázok a jelölő bottal. Surrogva hullt az eső, a tavasz álorcáját igézve a télre. Nekitüzesedett kanok, sárló szukák nyögtek, és sóhajtoztak a gyönyörűségtől. A mesterem, a varázsló, habzó szájjal bíztatta őket: rajta! Egyre-másra fújta ördögi sziporkáit, aztán sistergő csillagot küldött az égre nagy durranással. Egy pillanatig ő volt a korlátlan, a fékezhetetlen úr. Mindössze egy rövid pillanatig. A karám sötét mélyéből ijesztő bőgés, dobogás hallatszott, a bivalycsorda megérezte a vízszagot és mindent elsöprő lendülettel széttörte a fakorlátokat, letaposták a vászonképet, a földön üzekedőket, átrohantak az ellető körüli téren és elvágtattak az iszapágyban sínylődő folyóhoz. A félelem és iszonyat ideje jött el. Volt, aki fekve maradt, mások bicegve igyekeztek a házak felé. Az eső elállt, metszőén hideg szél fagyasztotta kopogósra az átázott rongyokat. A Főnökasszony parancsára gyantás fát gyújtottak. Durván ráförmedt az idegenre. — Mindenre te sem számíthatsz, varázsló. Isten nem te vagy, még csak a Sátán sem. A segéded holnapra meghozza a hírt, miként rendelkeztem. Addig a bivalyosok őrizetére bízlak, s ha táncolni támad kedved, én azt sem bánom. Intett, hogy menjek a közelébe. A lába elé vetettem magam. — Menj haza — parancsolta —, s a hajnalig tartó időt töltsd vezekléssel, reggel pedig jelentkezz a kolostorban! Eredj! Inamszakadtából futottam. Nem mertem hátrafordulni, még a szemem is csak résnyire nyitottam. Alig vártam már, hogy Anyóhoz érjek, az ő botütése simogatás, nem remélt isteni kegy. Két vesszőt tört el rajtam, de nem bántam, éreztem, hogy a belém költözött gonosz már veszít erejéből, ha el nem is lankadt egészen. Virradatkor a kolostor udvarán topogtam. Láttam, hogy a vigyázok összegyűjtik az ürülékes edényeket. Fürgén hordták őket a veteményeskertbe. Szó alig esett a tegnap történtekről, csak egy-egy betört orr, fityegő kar utalt a balul sikerült estre. Küldönc hozta a levelet. — Olvasd fel előtte — mondta —, aztán menj haza, várni fognak! A gyomrom összerándult a rémülettől. Ezek szerint nem sok jót remélhetek. Átvettem az írást, lehorgasztott fejjel útnak eredtem. Az idegen már várt a major udvarán, kék-zöld foltok tarkálltak a fején, húzta a lábát, mozgalmas éjszakája lehetett. Köszöntöttem, majd felolvastam előtte a végzést. — Végtelen kegyelmünkben megengedjük, hogy elhagyd országunkat, bár meggyőződtünk arról, hogy a Sátánnal cimborálsz. Gonosz szerkezeteidet vidd magaddal, mert amit itthagysz, tűzre hányjuk, mint ahogy itteni szállásod is a tűz martaléka lészen. Türelmetlenül toppantott. — Megyek, ostobák! Füttyentett a kutyájának és a kordájának feszült. Faképnél hagyott. 1114
