Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)
— Ez az — szólt elégedetten —, gyakorold! — Sose hittem — ziháltam —, hogy ilyen nehéz varázsolni. Nagy sokára megkegyelmezett: — Elég —mondta —, hozom a botot. Csíkos vesszőt kaptam tőle. — Tessék — nyújtotta felém —. használd egészséggel, de vigyázz, csak akkor működik, ha igazán akarod azt, amire kéred. Én persze rögtön próbát tettem: hullj hó! — kiáltottam a vesszőt pörgetve. Az eredmény a semminél is kevesebb. Levél sem rezzent, hétágra sütött a nap. — Még nem akarod igazán — mondta az idegen —, de ne búsulj, sikerülni fog. Én hittem is, nem is, mindenesetre megkértem, hadd maradjak ott estig, megfigyelném, miként varázsol. — Rendben van — egyezett bele. Szólt, hogy vigyünk a karám elé még egy dobozt. Az összes közül ez volt a legnehezebb, két szalaggal teli tárcsa lógott az oldalán. Megnyomott egy kiálló bütyköt és a tárcsa sercegve körbefordult. Ijedten ugrottam hátra. — Megered? — kérdeztem. — Bizonyára — mondta nevetve. — Estére kiadós eső ígérkezik. Menj fel az ellető padlására, onnan mindent látni fogsz! — Inkább lenn maradnék — kunyeráltam, de kerek-perec megtiltotta. — Eredj, nemsokára jönnek! Ö is eltűnt a ládái között, s amikor újra megpillantottam, már másik ruhát öltött. Nagy keménykalapot viselt, az orra megnőtt, a szája megnőtt, a szeme megnőtt, az arca pedig fehérebb volt a falnál. A kezében pálca forgott, s úgy láttam, igazából nem is fogja, hanem a pálca táncol körülötte. — Ez igen — csettintettem —, ezt látná Anyó! Ezüstróka farkát dobta fel a levegőbe, s az ott maradt, függve a semmiben, aztán csillogó gömböt gurított fel-alá a karján, olyat, akár a telihold. Pattintott a kezével és a körmehegyén szikrák sercentek, hosszan a levegőbe fújt, s a szájából láng csapott elő. Végül levette a kalapját, meghajolt és a kalapból egy madár szállt fel sebesen. Gyönyörűség volt nézni. Közben gyülekeztek az Anyók, ott voltak az özvegyek fekete köpenyegekben, láttam közöttük a kopasz asszonyt. Ott volt a növendékcsoport, s mire besötétedett, eljött a kolostor minden lakója. A mesterem már csak a Főnökasszonyra várt, akit hamarosan megláthattunk bivalyvonta szekerén. Felállt a székéről, rövid beszédet mondott. — Eljöttünk idegen, hogy ígéretedhez híven bemutasd tudományod. Remélem, szerencsével jársz és nem okozol nekünk csalódást! Minden tekintet az idegenre irányult, aki tiszteletlenül nagyot böffentett, de mielőtt bárki haragvón kiáltott volna, szikrát pattintott és hosszú, sárga lángcsóvát fújt a nyolc világszeglet felé. Vékony fejhangon megszólalt, nem a saját hangján, és különös nyelven azt mondta: — Lédiz end dzsentlemen. Meghívom önöket, tartsanak velem! Elutazunk a meleg esők országába. Tüzet fújt az égre, üvöltés harsant, mintha ragadozó járna a közelben. Odalépett a varázsdobozhoz, fény gyulladt a doboz elején, s a karám falára feszített lepedőn színes képek sora ragyogott fel. A napközben széthordott dobozok megremegtek, belsejükből muzsika szólt, néha csicseregtek, mint a madarak, máskor pedig a képen látott állatok hangján szóltak. A Főnökasszony szájtátva bámult. Két hold ragyogott az égen, az egyik a 1113
