Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)

cövekekhez. Jókedvűen a hátamra csapott: — Már semmi akadálya az esőnek.

— És a hó? — kérdeztem. — Havat is tud?

— Ahhoz varázsvessző kell. Ha kérsz, adok.

— Elég' a korong — szerénykedtem.

— Ráadásul adom — nyugtatott meg. — Este, az eső után, segítesz elpakolni, akkor a tiéd lesz.

Megegyeztünk, Mehettem a dolgomra, estig elengedett. Gondoltam, meglátogatom Anyót, eldicsekszem a szerencsémmel. Fütyörészve baktattam az úton, aztán hirtelen elsötétült előttem a világ. Egy hatalmas pofontól az orrom vére a földre csattant

— Feldönt a pimasz — hallottam zúgó füllel. Csundi volt az, úgy nézett rám, mint egy undok bogárra.

— Azt üzenem a gazdádnak, hogy tűnjön el! Te pedig kerülj engem! — A jókedvem odalett, már nem volt fontos, hogy hazaérjek. Eszembe jutott, hogy Anyó szemében én szökevény vagyok, hiszen a kopasz asszonyhoz küldött. Törtem a fejem, mit mondjak neki: az igazat-e, vagy valami mesét? De Anyó már tudta, hol töltöttem az éjszakát.

— Üdvözöljük fiatalúr! — gúnyolódott. — örülünk, hogy megtiszteli szerény hajlékunkat. Ügy hírlik, ma esőt igéz mezőinkre. Áldott legyen a keze.

Talán mondanom sem kell, hogy ott ült az a banya, a kopasz asszony, és úgy nézett rám, hogy a fogatlan száján a nyál majd kicsurrant.

— Aha — mondta —, talán kezet csókolhatnánk neki, hiszen meglocsolja fonnyadt tájainkat.

S már jött is felém nagy sebbel-lobbal, alig tudtam el ugrani előle.

— Elég! — rivallt rám Anyó —, borulj térdre a jóakaród előtt! — Látván vonakodásomat, bottal a lábamra vágott, s én üvöltve térdre buktam.

— Tudd meg — mondta a fejem fölött —, a Főnökasszony úgy határozott, hogy holnaptól a szomszédasszony szolgálatjára rendel és az ocsmányságot, amit nem restelltél elkövetni, jóvá kell tenned. Megértetted?

Intettem, hogy igen, s mindkettőjüknek kezet csókoltam.

— Beárult hát a csúfság — dühöngtem —, és Anyó nem segít rajtam.

Engedélyt kértem, hogy összetakaríthassak a kopasz asszonynál. Kegyesen beleegyeztek, s én kihátráltam a lakásból.

— Usgyi — mondtam —, gyerünk vissza a mesteremhez, itt már csak ő segíthet.

A szemem ide-oda rebbent, a fülemet hegyeztem, készen álltam rá, ha bivalypásztort látok, rögtön eltűnjek a tüskés bozótban. Átugrottam a varázsló drótjait, megkerültem a karámot, de sehol sem találtam. Egy rongycsomó alól mordult rám.

—• Mit keresel itt? Mondtam, hogy estig ráérsz, semmi dolgod erre.

— Tanítson meg havat varázsolni!

— Halat, miért éppen halat?

— Ha-vat — mondtam tagoltan.

— Értem, tehát az eső neked nem jó. Mindjárt hó kell. Szélzúgással, vagy anélkül?

— Közönséges hóesést szeretnék, csak minél előbb fogjunk hozzá, rövidesen szükségem lehet rá.

— Akkor ennek a fele sem tréfa.

Feltápászkodott és rám szólt: csinálj így! Ügy csináltam. Előredöntöttem a törzsemet, háromszor egymás után, aztán felugrottam és összeütöttem a két kezemet a hasam előtt és a hátam mögött.

1112