Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok (beszélgetés Jánosy Istvánnal)

És így megy tovább az álom és a vers. Hogyan születnek ezek a haláltánc- víziók?

Tulajdonképpen álmodom őket, és a vers leírásában nem változtatok rajta semmit. Feltűnő, hogy ezek a legkisebb kapcsolatban sincsenek az életemmel, mert semmi olyan részletet nem tükröznek vissza, amit közvetlenül átéltem. Ennek az álomnak a félelmessége, démonisága a különös, hiszen itt el akar pusztítani az a hajdan szép, csinos halott, s ez a jelenet egyáltalában nem olyan kedélyes, mint Appolinaire Holtak házában című verse. Haláltánc ez. Hogy ezeket az álmokat megfejthessem, estem neki a pszichológiának. Még gimnazista koromban olvastam Sigmund Freud könyveit, egyetemista koromban pedig Carl Gustav Jung köteteit és ugyanakkor hallgattam Kerényi Károlyt.

Nem a személyes tudatalatti képei jönnek tehát vissza ezekben a versekben, hanem — nevezzük jungi kategóriával: — a kollektív tudatalatti az, ami az érdeklődésedet felkeltette.

Éppen ezért az álmok megfejtésében inkább Jung segített, mint Freud. Jung- tól tanultam azt is, hogy az álmokat sorozatosan leírjam, és önmagukból fejtsem meg, hiszen a személyes életadalék olyan kevés bennük, és az álmok tulajdonképpen egymást fejtik meg.

Hogyan tudtad tettenérni, rögzíteni ezeket az álmokat?

Lejegyeztem őket, mégpedig rögtön utána, olykor versben is. Nem mintha verset akartam volna írni, hanem egyszerűen azért, mert így könnyebben és gyorsabban tudtam fogalmazni, mint prózában, amelyben minduntalan elvesztem a részletekben. A feszes versformának óriási a fegyelmező hatása.

Tehát itt volt segítségedre az a poétikai hagyomány, amelyet diákként megtanultál.

Igen, mert Babitstól, Aranytól tanultam meg a verselést, és elég jól ment. Persze én ezeket nem tekintettem verseknek. Közben folytattam tanulmányaimat, a pszichoanalízis mellett Aiszkhülosszal, Pindarosszal, Platónnál, Spinozával, Kanttal, Dosztojevszkijjel, Tolsztojjal és a bibliatudománnyal foglalkoztam.

Ha jól tudom klasszika filológiát hallgattál az egyetemen.

Igen, a legnagyobb élményem Kerényi volt. És ezeket a szerzőket, akikkel ekkor foglalkoztam, utóbb le is fordítottam, Aiszkhüloszt, Pindaroszt, Platónt.

Visszatérve a kollektív tudatalattira, mondtad, hogy azokat a képeket szűröd ki, amelyek nem személyes utalást hoznak az álmaidba, hanem azokat amelyek arra a korszakra jellemzők, amikor álmodtad őket.

Bekövetkezett a doni katasztrófa. Áldozataival, főleg fagyottakkal soproni szükségkórházakban találkoztam. Tehetetlenül kellett látnom, mennyien haltak meg még itthon is, és mennyi marad még nyomorék. Letaglózott az óriási emberáldozatnak értelmetlensége. Nem akarom ecsetelni, hogy a kötözéskor feltárt sebek látása és szaga ájulttá tett, azt se, milyen rettenetességekről beszéltek (most már ismerjük Sára és Csoóri televíziós filmjéből), — csak azt, hogy ezek az emberek életen túl, halálon innen lebegtek, mint én is annyi álmomban. Haláltánc volt ez is, amelyben sírtak, átkozódtak, kétségbeestek, sőt, meg1094