Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok (beszélgetés Jánosy Istvánnal)
őrültek. De dúlt az akasztófahumor is: például az egyik derék baka az őt látogató kislányának a mellette fekvő raffaeli szépségű fiút ajánlotta vőlegényül, és utána nagyot röhögött mindenki, mert tudták, hogy a fiúnak mije hiányzik. Ez volt életem legborzalmasabb élménye, amely megismétlődött, amikor a bombázások és az ostrom következtében felismerhetetlenül szétroncsolt hullákat kellett látnom és temetnem. Mindez valósággal megőrjített, kétségbeesésemben szinte önkéntelenül verseket kezdtem írni. De ekkor nem álomverseket, hanem az álmoknál is képtelenebb, iszonyatosabb valóságot. Ezek a verseid megvoltak már akkor is, amikor mégis csak elhatároztad, hogy költőként lépsz a közönség elé? Még ekkor sem jutott eszembe, hogy valaki irodalmárnak megmutassam ezeket, csak egy fasori osztálytársamnak, Sikuta Gusztávnak, aki elkérte és elvitte Vas Istvánhoz. Vas Istvánnak tetszettek ezek a versek és kieszközölte megjelenésüket az induló folyóiratukban. Megható, mekkora gondossággal ve- sézte verseimet, s pécézte ki a suta sorokat. Ö ebben az időben, valamint kortársai is, például Radnóti, Jékely, Weöres, Toldalagi, Kálnoky, a legfeszesebben klasszikus verseket írta, Arany, Babits, Kosztolányi példáját követve, s ezzel rászorított arra, hogy romantikus fantáziámat a legfegyelmezettebb versformával társítsam, verseimet talán épp ez a belső feszültség élteti. Még valamit köszönhetek Vasnak, azt, hogy rákapatott a versfordításra. Utóbb ez lett egész egzisztenciám alapja, hiszen sosem a versekből éltem meg, amint megjósolta tanárom, Kerecsényi. Miket kezdtél fordítani? Milyen versekkel indul fordítói pályád? Vas István kezembe nyomott egy Eliot kötetet és kinyitotta ott, ahol a The Waste Land című nagy poéma olvasható. „Ezt fordítsd le”, — mondta, és én neki is láttam, megpróbáltam, de hát persze először szinte minden szót ki kellett szó- tároznom. Azután meg kellett fejtenem a vers értelmét, iszonyú sokat kellett ezen dolgozni. így született egy részlet a The Waste Landből, és már ennél fcöny- nyebben az egész Ash-Wednesday, a Hamvazószerda. A műfordítás együtt jár nyelvek ismeretével is. Hogyan kerültél közelebbi kapcsolatba a nyelvekkel? Ekkor már három antik és két modem idegen (angol é, német) nyelvből tudtam fordítani, és kezdtem tanulni franciául. Ennek előzménye még a háborús évekre nyúlik vissza, amikor számomra még Babits volt a legmodernebb költő. Firinc öcsém, ciki nálam hét és fél évvel volt fiatalabb, és festőnek készült, nyakig belemerült a századeleji Párizs művészetének tanulmányozásába. Egyszer csak kezembe adta Radnóti Miklós Orfeusz nyomában című fordításkötetét, és az Egöv című versnél nyitotta fel: „Ezt olvasd, ez költő”. Olvastam, és Apollinaire egy életre megbűvölt, az Égöv, az Utas, a Saint-Merry muzsikusa. Hiszen ezek is álomversek, csakúgy, mint az én régebbi rigmusaim, de menynyivel szebbek, így, ebben a szabadon hömpölygő révedezésben. És amikor ezeket a verseket már franciául is olvastam és értettem, akkor ocsúdtam rá, hisz ez a legtisztább, legálmodozóbb zene, amilyen César Francké és Debussyé. Ezóta tudom, a vers lelke a zene, a ritmus és a dallam, mert a szavaknak is van dallama. Utóbbi verseim koholgatásánál sokszor hallok zenei dallamot is. Igazi, énekelhető dallamot. További álomverseimet most már ilyen szabadon úszó dallamsorokban írtam. 1095
