Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok (beszélgetés Jánosy Istvánnal)

Mi ez? A föld zakatolni kezdett hévül! Burka roppan.

Ott a temetőárokban egy belapult sír kifordul göröngye lábamra csordul.

S ím odalenn, mint egy ágyban test szunnyadoz. Nyurga lányka lehetett rég. A csont-vallon korhadt rékli. A nyúlt száron szoknyafoszlány. Két fonott copf, mint paróka, elválva a koponyától.

Fogán, mint pikkelyek, arca töredezve; dúlt kavarcsa mosolya a rútnak, szépnek: gúnyos fintor, könnyes ének.

Ahogy nézem iszonyattal, pikkely-szemhéja fölpattan: korhadt zölddió — a szeme, mintha engem nézne vele.

Elmozdulok — felém fordul, foszlott szája megcsikordul, foga koccan.

Téli ág-karja megmoccan.

Felül, feláll tántorogva.

Hull a rozsda sömör róla tenyérnyi nagy darabokban.

Lába már a kövön koppan.

Jön felém! — vad kalimpálva nyurga lábát szertevágja.

Menekülök neszűdötten.

Lába ott csattog mögöttem.

Amha hátra lesek, mintha ő maga is megtorpanna.

Foszlott húsa mind kevesebb.

Egyik melle már leesett, másik porló fecskefészek.

Arca mind bőszebb, merészebb, mosolya gonosz, kihívó (vagy tán panaszkodó, hívó?)

Nekem esik ... mintha minden sérelmét a volt életben rajtam vágyná megbosszulni!

Karja felém csápol. .. Futni! Menekülök neszűdötten.

Lába ott csattog mögöttem.

S így megy . . . Már ki tudja hányszor.