Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Felséges Monárcha!..." - Bátor. Fejezet egy társadalomrajzból
városukba, banern a gróf már egy évvel később, rögvest a tényleges birtokbavétel után azt veti a bátoriafcnak, hogy „sok pénzt adtam az puszta és jövedeleimtelem jószágért, héjjába”! S haladéktalanul lát neki a dézsima, a robot, a tized kivetésének. Már ebben az évben azt parancsolja, hogy a bátoriak 100 köböl rozs s 50 köböl zab alá szántsanak az ő földjén. Emberemlékezet óta hallatlan eset, s a város, hivatkozva ősi szabadságaira, nem engedelmeskedik. Erre Ferenc gróf a város bíráját, esküdt- jeit és tekintélyes polgárait uradalmi oláh hajdúival meg a felbérelt vállaji német telepesekkel Nagykárolyba hureoltatja, vasra vereti és tömlöcbe löfceti. A város Szabolcs vármegyéhez fordul, ott azonban végig sem hallgatják „az niakas Báthoryak” mondandóját, s megtagadják a panasz írásbavételót. A tiszttartók és hajdúik pedig fáradhatatlanul „serkentik” a népet robotra: hajnalban törnek a polgárok házára, kiverik őket az agyiból. És mert a város szüntelen kiváltságaira hivatkozik, egy napon a hajdúk rátörnek a bíróra, megverik, levelesládáját felkutatják s Nagykárolyba viszik. Mikor onnan visszakerül, a nép nagy ijedelemmel látja, hogy „az Várass Ládájának sok hijja lőtt, és sok Levélről az petchéteket le szakgatók”. így idomítják Bátort a mérésre, így kerül egyre reménytelenebb, kiszolgáltatottabb helyzetbe, s tanulja meg a létezés új módiját: nyílt szó és emelt fő helyett lesütött szemű sunyiság. Ekkor kezdik a távoli s nekik soha semmi jót nem adó bécsi királyt Felséges Monárchának, a Károlyiakat pedig Méltóságos Nagy Jó Kegyelmes Urunknak és Exoellentiás Pátrónusunknak titulálni, és elejtjük már nem kívánalommal, de még csak nem is kéréssel, hanem csupán „alázatos és engedelmes esedezéssel” járulni. Soha a Báthoryak, de a magyar királyok vagy erdélyi fejedelmek ilyet nem kívántak, s ennyi magasztaló jelzőt talán összesen se kaptak. Ez mutatja meg .igazán az Üjkorban beállott új helyzetet. Mert különben hogy Ferenc gróf az évi egy összegben fizetendő adót, ami neki a régi jog alapján járna, nem fogadja el, hanem az úrbéri szolgáltatásokat igyekszik bevezetni, az érthető. Mert mennyi is lenne az a pénz? Az adózó polgárok száma 150 körül, az egyetlen városi korcsma jövedelme jelentéktelen, a heti árumegállító jog a gyakorlatban alig hoz valamit, sőt, az évi négy országos vásár sem áll föl, oly kevés a felhajtó és kirakodó. A Báthoryak megelégedhettek a taksával, hiszen akkor nagy volt a város és dús, de ez a mostani annyi lenne, hogy a földesúr bátor! személyzetét se igen tudná fizetni belőle. Vagyis végeredményben nem arról van szó, hogy a Károlyi család rossz, gonosz, s éjjel is arról álmodik, miként törhetne borsot a fényes múltú város orra alá, hanem hogy megváltoztak a körülmények. Vegyük sorra ezeket. A Báthory család székhelye Nyírbátor volt, évszázadokon át — a Károlyiaké Nagykároly. Vagyis az utóbbiak saját központjukat akarták fejleszteni, ez természetes. Hanem mikor annakidején a Báthoryak ecsedi ága kihalt, s a somlyóiak léptek örökébe, Bátort fejleszteni, támogatni, de legalábis korábbi szabados állapotában megtartani akkor is érdekük volt, mert igen jó pénzt láttak onnan, s a nagy, gazdag város súlya mindig növelte a család hírét, fényét. A Károlyiak már olyan, pusztulás szélén álló falvat 'kaptak, melyből hasznot csak a műveletlenül álló földek feltörésével remélhettek. S voltaképpen ez az, amire törekszenek: kifejleszteni a majorsági gazdálkodást, mégpedig a városi lakosok robotjával. De miért így, miért nem tőkével? Mert nem volt pénzük. Hisz az ecsedi uradalom egy részét is csak zálogolta Ferenc gróf 1748- ban, s az összeget jóval később tudta megfizetni a kincstárnak. És ehhez a pénzt éppen a földekből akarta kivenni. A sorrend tehát éppen fordított, mint korábban volt s mint általában is ésszerű: pénzt vetni a földbe, s annak termését learatni. Ez, mi úgy tudjuk, a bővített újratermelés. Károlyi nem tudta, csak látta lehetetlenülését, s kénytelen-kelletlen visszatért az eredeti tőkefölhalmozáshoz. Ahhoz a módhoz, amihez már a honfoglalók sem fordultak a tájban, hiszen — láttuk — elsősorban nem a termelés megszervezéséről, hanem értékesítéséről (vásárokról) kellett gondoskodniok. Most a vásárok elhaltak, megcsökkentek, ritkultak, s ennek okát mindenki a török hódoltságra s az abból eredő bajokra, következményekre vezeti vissza. Arra a fél 99
