Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai I. (1968-1986)
vészek nagy része új területeket keresett, ha ezek szűkebbnek, egysíkúbbnak látszottak is a régieknél... E kutatások többé nem a teljességre, nem a komplex műalkotásokra vonatkoztak, hanem csupán a részletekre. Az .aranykor’ szintézise után törvényszerűen egy analitikus szakasz kezdődött a hetvenes évek közepén.” — regisztrálta a helyzetet nagyon tisztán látva Kovalovszky Márta. Az előfeltételek tehát többé kevésbé ismertek. A kísérleti műhelymunka volt az egyetlen, lehetséges megoldás, s ezt Velem biztosította. Az indítás több szempontból is szerencsés volt. A szinpózium-mozgalomnak azidőtájt nagy konjunktúrája volt, különböző műfajokban sorra alakultak az alkotóműhelyek (kerámia, fafaragó, majd fémplasztika, tűzzománc, kőszobrászat, nem is beszélve az Alap által fenntartott ilyen-olyan alkotóházakról). Szemben az előbbiekkel, itt nem önálló szervezet, vagy ipari bázis, hanem egy országosan textilre specializálódott múzeum lett az alkotóműhely gazdája. Ennek elvi előnyei teljesen egyértelműek, amennyiben csak a szakmai irányítás, befolyás szempontjaira gondolunk. A textil műfajának — a zsákutca lehetőségétől függetlenül — pontosan abban a pillanatban volt égető szüksége a többé-kevésbé kollektív, de mindenesetre aktív kísérleti-kutató műhelymunkára. A részvétel, ellentétben a többi alkotóműhellyel, pályázati rendszerű volt, mely biztosította a legfontosabb, leginvenciózusabb jelentkezők részvételét. Az alkotóműhely munkája szakmai vitákkal — szimpózium — zárult, melynek hasznossága a gyakorlatban is bebizonyosodott. Az alapszabály sikerességére váll, hogy nem volt szükség megváltoztatására, egy kiegészítést nem számítva, mely szerint évente három-három művészeti író, művészettörténész kapott meghívást, mintegy jelezve a textilművészet körül kialakult művészetelméleti tevékenységet. Az alkotóműhely történetét három szakaszra bontva vizsgálhatjuk. A tagolás nem tökéletes, mert az egyéni pályafutások mozgása nem pontosan illeszkedik ebbe a felosztásba. Ugyanakkor az első és második év (1975 és 1976), majd 1977, és az összes többi (1978-tól 1983-ig) egy-egy szakasznak tekinthető. Az indulás, a kialakulás két esztendeje magán viselte még az akkor valóban létező „aranykor” összes jellemzőjét. Az 1974-es III. Biennálén elkezdődő és az 1976-os IV. Biennálén kiteljesedő felszabadulási folyamat — a tértextil uralkodóvá válása — Velemben már kiindulási alap volt. Létrejött a tértextil szabad értelmezése: már nem mint térelválasztó elem, vagy mint a tér által meghatározott és behatárolt alkalmazott tárgy jelenik meg a textília; hanem önálló térformálóként, textil voltában is önálló plasztikai közegként fogalmazódott meg. A másik vonal az analitikus vizsgálódások sora: ezek anyagi és technikai közelítésűek, mint Droppa Judit kötöttanyag tanulmányai, Lovas Ilona szövött és egymásba font szalag-felületei, Golarits Erzsébet pszeudo-textii felületei, Bajkó Anikó textilkémiai képkísérletei, vagy ahogy Dobrányi Ildikó az eltérő sűrűségű anyagok térbeli elhelyezkedéseit vizsgálta. Az alapállás a „biennálék stílusának” továbbvitele volt: az ott felhalmozott formai, anyagi, technikai, kifejezésmódbeli lehetőségek, tanulságok továbbgondolása, végigvitele, az új „hagyomány” felépítése. A biennálékon tetőpontját elért textiles gondolkozásmódnak teljes kibontakoztatása. Az anyagkísérletek, strukturális vizsgálódások végeredményüket tekintve még visszacsatolodtak a biennálé kiin- dolóponthoz: olyan munkák jöttek létre, melyek a kiállítóteremben megállták helyüket. Bár időnként meghökkenést keltettek, nem képviseltek mást, mint az 1968 óta rendezett jelentős kiállításokon kialakult új textiles kifejezési forma legmagasabb fokát. A „legplasztikusabb” példa Gecser Lujza 1975-ben Velemben készített, a IV. Biennálén 1976-ban kiállított és díjat nyert „Hidak” című munkája volt. Szabadon lebegő kötelek, fonott zsinórok, kender, szizál dúsan lebegő szövedéke; logikus következménye, kiteljesedése a teret elfoglalni kívánó tértextiles próbálkozásoknak. Valószínűleg ebben a műben, ennél a díjnál valósult meg a fejlődési folyamat csúcs- és fordulópontja: a „Hidak” olyan autonóm tértextil, amely magában foglalta a textilesség összes kézműves, anyaghasználati vonását. Ugyanakkor szemben a korábbi bátrabb-bátortalanabb térmeghatározási, térelfoglalási próbálkozásokkal, textilszoborként viselkedett: olyan plasztikai értékkel rendelkezett, mint egv 1028
