Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - László Gyula: Szent István és Árpád népe (tanulmány)
eredményeit jól ismerjük, a csekélyszámú forrás mintaszerű értelmezéséből. Géza nagyfejedelem korábban Piligrim püspök jelentésében azt írja, hogy „cuncta Un- garorum natio sít prona ad percipiendum fidem santctam ..tehát a magyar nép egésze kész a szent hit elfogadására. Igaz, hogy amint Thiethmár krónikája feljegyzi, Géza a régi hit isteneinek is áldozott, elég gazdagnak és hatalmasnak érezvén magát erre. A keresztény hit általános elterjesztése és megszilárdítása végül is Szent István műve. A fentiek csupán arra szolgáltak, hogy a térítés nem nullpontról indult. Nemrégen egy kongresszuson elmondtam, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti vallási szavai olyan gazdagok, hogy az egész bibliát le lehetne fordítani velük, a szláv jövevényszavak nélkül, ezek ugyanis, nem annyira hitéletre, mint az egyházi szervezetre vonatkoznak. (Apát, bérmál, pilis, apáca, eretnek, parázna, húsvét latin rít- tusú szláv névtől.) A másik meggondolandó dolog ezzel kapcsolatban, hogy úgy képzeljük el a pogányságot, mint a kereszténység ellentétét, pedig az az egyszerű tény, hogy „pogánykori” szókincsünkkel nevezzük meg a kereszténység világát azt mutatja, hogy nem álhatott olyan messze előbbi hitünk a kereszténységtől. Hiba lenne az előbbit úgy elképzelnünk, hogy ami megvan a kereszténységben az nem volt meg benne. Ügy látszik, nagyon is megvolt, hiszen a szavak tartalma egymásra ismert s kereszténnyé lett magyarságunk régi szavait mint Lélek, Isten, Hagymáz, ördög (Üd/egy = szent), bölcs, boszorkány, bölcső, koporsó, kincs stb., stb. most már az új értelemben értette és használta. Nem lehetett tehát olyan nagy a különbség előző vallásos hitünk és a kereszténység között, csak a szelleme volt más a kereszténységnek. A vízzel való meghintés régebben is tisztított és a keresztelésben is a víz tisztító jelképe játszott szerepet. A Mennybenvaló mindkettőben minden létező teremtője, az engesztelő áldozat mindkettőben szerephez jutott. De azért mégsem volt a kettő azonos. Régen a tehetősebbek halálakor lovat öltek, hogy egyrészt az kísérje másvilági útjára, másrészt pedig az áldozatkor ételként szolgált. Régen a halottal vele adták mindazt, ami földi életére jellemő volt: most ez tilos, hiszen csak lepedőbe csavarva, vagy abba a ládába (koporsóba) téve, amelyben az életben is aludt, temették el, abba a szomorú házba, minek sem ajtaja, sem ablaka, csak a nagy sötétség. Ám régebben is hittek abban, hogy az élet folytatódik a halál után, az új hit is a boldog feltámadást hirdette. Dehát nem ez az alkalom, amikor a régi és az új hitet összehasonlíthatnék. Inkább arra figyeljünk, hogy milyen nagy változást jelentett a mindennapokban, hogy megérthessük azt a keserű ellenállást, amivel a nép az új hitet fogadta. Ezt Szent István még le tudta törni, de halála után újból fellángolt a régihez húzó ragaszkodás (ezek az úgynevezett pogány lázadások, főként az új szokások — lovastemetkezés elmaradása, a másvilágra veleadott ékességek tilalma, a kötelező templombajárás stb. ellen szóltak, nem annyira a hit dogmái ellen). Kezdetben a papok nem tudtak magyarul, a tolmácsok pedig sokszor akadozhattak: bár az ellenkezőre is van példánk. A Sankt Gallen-i kalandnál a bolondos Heribald barát tolmácsa egy szerzetes volt! Hogy magyarul tolmácsolt-e avagy törökül, ki tudna ma már erre felelni!? Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hazai onogur sírokban jónéhányszor találunk a nyakban keresztet és az avar előkelők közt is volt, akinek felesége keresztény volt. Nagy Károly hadjáratait a keresztények védelmével indokolta. Tudjuk, hogy az onoguroknak kaukázusi hazájukban bizánci püspökségük volt. Azt is tudjuk, hogy Árpád magyarjai keleti hazájukban nagyjából egyistenhívő népek közt éltek (zsidók és mohamedánok), s ezek a Kárpát-medencében is megtelepedtek. 963-ban Ibrahim ibn Jakub spanyolországi zsidó kereskedő Kievből hazatértében ugyanis részt vett a prágai vásáron és ott Turkiából megjelentek a turkok, a zsidók és a mohamedánok. Géza és István térítése tehát nem null-pontról indult. Volt azonban a népi hitéletnek egy területe, amelyre nem terjedt ki az egyház ellenőrzése: a gyógyítás. Így úgynevezett „babonák” formájában sok minden úgyszólván a mai napig életben maradt, de hogy ebben nem volt különbség a Szent Király és népe közt az bizonyos. Kitűnő példája ennek a magyarszentpáli (Kolozs m.) pillérfő, ahol is az Ol- tári Szentség fülkéjének védelmében, hogy a rontó tekintetnek útját állja, magára vonja, egy magát szemérmetlenül mutogató mezítelen némber kifaragott képe állott, bizonyos, hogy ez ellen nem tiltakozott sem a pap, sem a keresztény hatalom, hiszen 1018
