Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
lan véglagú lényt alkottak, amely elnyelte a tbiliszi színészt, és gyomrában érezve a szokatlan terhet, egyfelől okádta volna már vissza, másfelől hálás volt a sors eme váratlan ajándékáért. És tovább mormogott, vonított, zihált és nyögött. Valamennyinek viszketett a nyelve, hogy valami mocskosat, illetlent, trágárat mondjon és senki sem gondolt már azzal, hogy türtőztesse magát. E trágárság hallatán egy részeg kocsis is kijózanodott volna, ha nem is a szégyentől, de meglepetésében. De ott, a sötétségben, már semmit sem szégyelltek, mintha az egész világ csakugyan erre a gödörre zsugorodott volna, mintha itt születtek volna és itt kellene lelkűket kilehelni; mintha ők, a láthatatlanok soha nem is léteztek volna; mintha senki, soha többé nem tudna fényt fakasztani, és mintha visszatérve a nappali világba, sohasem emlékezhetnének viszolyogva mindarra, amit átéltek itt, ebben a nyomasztó sötétségben. Egy asz- szonyról letépték a nyakékét. Egy másikról a ruháját. Egy harmadik elájult. De az igazság kedvéért azt is meg kell mondani, hogy bármennyire is ellenszenves, vad és bántó volt mindaz az idő, amelyet a sötétségben szorongva eltöltöttek, bármennyire megalázta is a gödörben álldogáló embereket, valami üdvös dolog mégiscsak történt — apródonként, meglehet, hogy csak ködösen, halványan, szinte öntudatlanul, a gödröt eltöltötte az együvétartozás reménytkeltő érzése, az, hogy képesek bármilyen jelenséget vagy eseményt vagy vágyat egyformán átélni. A tbiliszi színész tette, először, igaz, meghökkentette és összezavarta a gödröt, mint ahogy a pocsolyába dobott kő felzavarhatja a vizet, ám azután a gödör felfogta, hogy ez egy elkeseredett, vereséget szenvedett ember utolsó lépése, nem pedig színészi fogás, nem józanul eltervelt kirohanás, hogy felingerelje a tömeget vagy kiharcolja az együttérzését. A tbiliszi színész egyszerűen csak menedéket keresett a gödörben, akár a hajléktalan üldözött a kolostorban, és most már csakis a kolostortól függött a sorsa, csakis oltalmazója jóakarata döntheti el, haragjával sújtsa-e az oltalmat keresőt, merthogy éppen az ő kapuján dörömbölt, vagy pártfogásába vegye a szökevényt, ámint a gödör is tette, hisz a tbiliszi színészt védve, önmagát is védelmezte, mert az már belefúrta magát a gödör fülledt, nyirkos ölébe, és akarva-akaratlan, függetlenül attól, megértik-e majd egymást, a gödörnek magáénak kellett tekintenie őt; ő osztozott a közös sorsban, alámerülve valamennyiükkel az áthatolhatatlan sötétségbe. De a gödör haragja ettől a legkevésbé sem enyhült, s minthogy immár senki ellen sem irányult, leküzdhetetlenné vált. A gödör háborgott, zúgott, dongott, és isten a tudója, mi meg nem történik, ha nem talál kiutat, ráadásul gyorsan, az elégedetlensége. Már régen nem az elmaradt előadás volt a lényeg, és nem is az elvesztegetett idő vagy a pénz. Az idő múlt, a színház fuldoklott a sötétségben, úgy tűnt, senkinek sem jutott eszébe, hogy fényről gondoskodjék, senki sem iparkodott azon, hogy kivezesse az embereket isten szent ege alá. „Olyan a színházunk, amilyent érdemiünk!” „Ki mint vet, úgy arat!” — hangzottak a megjegyzések. De amikor fény gyulladt, és a színpadra, a tulajdonos kíséretében, berontott a rendőrfőnök, akárha üldözne valakit, pokoli füttylárma, dübörgés fogadta — úgy látszik, a színház valóban vasból volt, mert szilárdan állt, nem hullott darabokra. A gödör minden ingerültségét, minden dühét, bősz kiáltásokba és füttyökbe foglalta, s a rendőrfőnökre zúdította. Az láthatóan nem számított ilyen zajos fogadtatásra, először akaratlanul is hátrálni kezdett, de gyorsan összeszedte magát, és nyájas mosolyt öltve arcára, tiszteletteljesen meghajolt a gödör előtt. Egészen addig hajlongott jobbra, meg balra, míg a gödör el nem csöndesedett; de ezalatt mindvégig úgy rángatta magán az egyenruhát, mintha hirtelen kinőtte volna. A gödör fütyült, bömbölt, de végül a dühön felülkerekedett a kíváncsiság, a lárma lassacskán elült, a gödör elcsendesedett, fülelni kezdett. Ügy tetszett, megkezdődött a régenvárt előadás, és előttük nem a valódi rendőrfőnök áll, hanem az őt alakító színész. Végre a rendőrfőnök meg akart szólalni, de amint kinyitotta a száját, vagy mert félrenyelt, vagy mert túl hangosan akart beszélni, krákogni kezdett. A színháztulajdonos vízért futott, ám a rendőrfőnöknek nem tűnt el a mosoly az arcáról, egyre csak köhécselt és mosolygott. A tulajdonos, ki tudja miért, lábujjhegyen futott el a színfalak' mögé, mintha attól tartana, hogy felkelti a végre valahára álomba szenderült, elcsendesedett gödröt. A gödör hahotában tört ki. A rendőrfőnök is nevetett és ujjával a tulajdonosra bökött — nézzétek csak, milyen elragadóan szalad. Egyszerre nevetett és köhécselt, krákogva nevetett, nevetve krákogott. A tulajdonos olyan gyorsan tért 1002
