Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

vissza, mintha előre tudott volna a rendőrfőnökre törő köhögési rohamról, és minden eshetőségre felkészülve a kulisszák mögött ott állt egy ember, készenlétben a pohár vízzel. A színháztulajdonos lábujjhegyen szaladt, akár az előbb, zavart mosollyal sandítgatva a gödör felé, kilötyögtetve a vizet a pohárból. Ügy látszott, ez is előre ki volt fundálva, mintegy bemutatandó, hogy a pohár valóban tele van vízzel. A gödör ismét hahotázott. Itt-ott taps csattant. A rendőrfőnök ivott a pohárból, visszafojtotta a lélegzetét (a közönségnek háttal fordulva ivott), majd visszaadta a poharat a tulajdonosnak, és ahelyett, hogy megköszönte volna, megfenyegette az ujjával, mintegy áthárítva rá (vagy a színházára) a felelősséget az alkalmatlan köhögési rohamért. Ez a néma jelenet megintcsak elnyerte a gödör tetszését és ismét kitört a nevetés. A rendőrfőnök még egyszer meghajolt, még egyszer köhintett, hozzákészült a beszédhez, tekintetét a csillárra függesztette és kezét hasa alatt összekulcsolta, mintha csak mezítelen lenne, és szemérmét takarná. „Ne reszkess, József!” — tréfálkozott a gödör. De a rendőrfőnök ügyet sem vetett a megjegyzésre; egyre csak a csillárt bámulta, hogy el ne veszítse a gondolatai fonalát, és mondta, mondta, mondta: hogy neki milyen kellemetlen, hogy nem talál szavakat, hogy kifejezze elkeseredését a szomorú és érthetetlen félreértés fölött és nem talál szavakat, nemcsak mint köztisztviselő, de mint átlagember, a város egyszerű polgára sem, aki legalább annyira szereti és tiszteli a színházat, mint bárki más és aki (egyebek között) nemcsak közjóként tartja számon, de a saját személyes érdemének is tudja, hogy Batumiban létezik egy a „társadalom szellemi élete szempontjából olyannyira szükséges és fontos intézmény”, és azért rendkívül igazságtalan lenne személy szerint őt (talán ez megfordult valakinek is a fejében?) valamilyen szerencsétlen véletlen folytán a színház ellenségének tekinteni. Ilyen igazságtalanság őt jobban elszomorítaná, mint a tulajdon gyermekei hálátlansága. „Ahol fa, ott van fejsze is!” — rikkantott föl valaki a gödörből, de a rendőrfőnök ezúttal sem ment lépre — egy pillanat alatt átgondolta, hogy a kiabáló, természetesen a külvárosból való — és mintha mi sem történt volna, folytatta hosszú és zűrzavaros beszédét. Végül is az derült ki, — legalábbis a gödör így értelmezte — mintha a színháztulajdonos már régen készült volna, megintcsak a nézők érdekében, kicserélni a színház padozatát, de hogy erre éppen ma kerüljön sor, azt nem egyeztették sem a rendőrfőnökkel, sem a tbiliszi színésszel.

„Hát erről van szó... Az ördögbe is! Félreértés, méltóztassanak belátni, félreértés” — kiáltott fel végezetül.

A színház tulajdonosa széttárta a kezét (egyik kezében még mindig a poharat tartotta), és tekintetét a mennyezetre szegezte, mintegy az Úristent híva tanújául, hogy minden éppen így van, hogy minden, ami történt, félreértés csupán. „Júdás és testvérei” — rikkantott fel valaki a gödörből. A rendőrfőnök pedig hosszadalmas magyarázatba fogott, milyen kínos, milyen rettenetesen kínos neki most a tbiliszi színész szemébe néznie — még mindig csak „a vendégnek”, még mindig csak „a tbiliszinek”, — minthogy emiatt a szomorú félreértés miatt, nem kapott lehetőséget tehetsége bemutatására, nem gyönyörködtethette, nem bűvölhette el, nem ejthette csodálatba a batumi publikumot — és „ezért biztos vagyok benne, hogy a közóhajnak megfelelően járok el, hm, szóval, az ördögbe is, nos az önök, igen, persze az önök nevében is, amikor Melpomené küldöttjének bocsánatát kérem (ugye Melpomene'.') A gödör tapsviharban tört ki. Mindenki lábujjhegyre emelkedett, majdhogynem egymás vállára hágtak, hogy jobban lássák a tbiliszi színészt. A gödör már regen rájött, hogy a tbiliszi színész lehetőségei sokkal távolabbra mutatnak, mini ahogyan feltételezte, ha másért nem, mert nyilvánosan merészelte becsmérelni a hatóságot, és egyáltalán, semmitől sem tartva, rettenthetetlenül dacol vele, amit nyugodtan kihasználhatott volna a hatóság, hogy a mai zavargások főkolomposául és értelmi szerzőjéül őt jelölje meg (nem kell azt okvetlenül félreértésként kezelni) és példás büntetést kiszabni rá; ezen egy csöppet sem csodálkozott volna senki sem, kiváltképpen nem a rendőrfőnök beszédjéig, ám a beszéd meggyőzte a gödröt afelől is, hogy a hatóság jobban, mint ő maga, ismeri a tbiliszi híresség valódi értékeit; és eközben a gödör nemhogy megbántottnak nem érezte magát, ellenkezőleg, úszott a boldogságban, örült, akár az agyba-főbe dicsért fiú korlátolt, ostoba szülei, akik másoknak jobban hisznek, mint saját maguknak, úgy vélve, hogyha őket magukat a szülői szi1003