Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

mitriben még élt a remény, hogy a színház igazgatósága majd hoz valamiféle intézkedést és kiszabadítja az egybegyűlteket nevetséges, ostoba állapotukból. Dariával szót sem mert váltani, hiszen csakis az ő bűne volt, hogy ebbe a kínos helyzetbe került. És Dimitri türelmesen várt és valamiért igyekezett megjegyezni az egyes szavakat, amelyek a monoton, értelmetlen, kábító morajlásból feltörtek, hogy azután fejben elismételje őket az elsőtől az utolsóig, nem azért, hogy az emlékezőtehetségét tegye próbára, hanem mintegy magán bosszút álljon, hogy engedett a kísértésnek és belekeveredett ebbe a ráerőszakolt, badar históriába. Képviselő. Legkegyesebb Főkormányzó. Grúzia, Párizsból. Színésznők. Csökönyösen, kihívóan, dühösen hajtogatta magában, zagyvaságra zagyvasággal válaszolt, és ezzel valamiképpen elfoglalta magát, kitöltötte az üres időt. De amikor a gyertya gyönge fénye előrajzolta a sötétből a tbiliszi színész arcát, már nem akarta elfoglalni, vagy mulattatni magát. Sohasem látott még hozzá hasonlatos arcot (annyira nem tűnt eviláginak). Mintha nem is emberi arc lett volna, hanem a sötétség birodalmába önkényesen behatoló, annak jogos erejét hordozó égitest, amely titokzatos, megfoghatatlan, elérhetetlen világból érkezett, s mégis magában foglalja az emberi fájdalmat, az emberi gyarlóságot, és az emberi indulatot, s ezért egyszerre kelt iszonyatot és indít szánalomra. És Dimitri lassan elfordította a tekintetét: nem kívánta látni ezt az arcot, és hallani a belőle előtörő szavakat. Ide-oda forgatta a fejét, tekintetét belefúrta a sötétből halványan elővillanó arcokba, hátha ismerősre akad. Egyébként, csak azért tette, hogy ne kelljen hallania a tbiliszi színészt. Előre érezte, hogy mit fog mondani, ez a nem evilági arc. „Lám, hát ezért szedték fel a padozatot, ezért nincs ma világosság” — mondta a tbiliszi színész arca. Dimitri pedig odahajolt feleségéhez, ajkával a sötétben megkereste a fülét és belesúgta: „Itt a hátunk mögött áll Szaba Lapacsi”. Különben, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy látta Lapacsit, csak a sötétben egy pillanatra tiszti váll-lapok csillantak fel. Hiszen akár Davit Kldiasvili is lehetett. Vagy bárki más a grúz tisztek közül, hiszen annyian szolgáltak Batumiban! „Ha Kldiasvili, akkor holnap okvetlenül párbajra hívja a színháztulajdonost — folytatta magában Dimitri. — Ö is lobbanékony. És mi következhet ebből? Semmi sem következik. Manapság még ha rájössz is egyre-másra, ha valamit megértesz is, jobb befogni a szádat, különben . . . különben . . . akár a saját ágyadban is végezhetnek veled. Elalszol hősként, felébredsz hullaként. . Azaz, éppenhogy fel sem ébredsz. Isten veled »türkiz ég, smaragd erdő«! Ha pedig így van, akkor a tudás gonosz dolog — állapította meg kárörvendőn, helyesebben nyíltan megvallani kényszerült azt, amit már régen ki akart mondani. — Igen, éppen ez az! Nem tudjuk, mire használjuk tudásunkat. Vagy azt parancsolja, hogy mindezt a jónak tekintsük?” — bökött fejével a színpad felé. „Egy teljes évszázada sínylődünk már a gödörben, uraim. Belepett minket a penész. A por ...” — hallattszott onnét a tbiliszi színész hangja. „Mi állunk a gödörben, ön pedig odafenn, a színpadon kegyeskedik állni” — ellenkezett a gödör, és olyan harsányan nevetett hozzá, hogy még a mennyezetről alácsüngő, sötétségbe burkolt csillár is belerezdült, és csilingelni kezdett. Mennyire gyűlölte Dimitri ebben a pillanatban a tbiliszi színészt. Életében először érezte meg, mi az a gyűlölet, értette meg lényegét, és ha ez lehetséges, bizonyára szavakba öntené ezt az érzést a maga minden ellentmondásosságával. De Dimitri nem tudta végiggondolni, minthogy a tbiliszi színész nelilendült és leugrott a színpadról, alá, a gödörbe. A kezében tartott gyertya kialudt. Néhány pillanatig a gödörben mindenki hallgatott, mint vízbefulladtak a tengerfenéken, majd csillapíthatatlan lárma kerekedett, valamennyien egyszerre kezdtek beszélni. Hangoskodni, dünnyögni, jajveszékelni ... A felhevült, izzadt testek egymáshoz tapadtak, egyetlen rakásba szorultak, összekeveredtek. Ügy tetszett, a gyertya lángja volt az az utolsó szál, amely összekötötte még ezeket az embereket a külső világgal, amelynek révén még megőrizték tér- és időérzéküket, és egyúttal önbecsülésüket, a másik iránt érzett megbecsülést is; de amint ez az utolsó reménység eltűnt, kialudt, nyomban úgy érezték, hogy kiszakították őket időből és térből, el egymástól és saját maguktól. Ez a fojtogató sötétség, amelyet átitatott az áporodott verítékszag meg a különböző parfőmök illata, valamennyiüket egyenlő mértékben fosztotta meg a józan ítélkezés képességétől, összekeveredtek, akár egy ha- lomnyi féreg, egymáshoz simulva, összeszorulva egyetlen sokfejű, megszámlálhatat1001