Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

volna ki, hogy elnyelje őt, akár a sír a koporsót. Az emberek kezüket nyújtották egymásnak, egymásnak ütköztek, botladoztak, és nevetve, szitkozódva, káromkodva, elhelyezkedtek a lassan megtelő gödör fenekén. A nők sikongattak, kísérőik után kapdostak; nehezükre esett alászállni a pincébe — akadályozta őket a hosszú ruha, de mégsem feledkeztek meg a kacérságról, és iparkodtak minél kecsesebben leszökkenni a mélybe, a felnyújtott kezekre támaszkodva. A kényszerűség okán fellibben- tett szoknyák alól olykor elragadóan kerek, máskor vaskos, tésztásra puhult lábikrák villantak elő. Nyirkos, rothadt szag terjengett. A levegőben pókhálófoszlányok szálltak. Mint hatalmas, tarka lepkék gomolyogtak, meg-meglibbentve a legyezőket, de a fülledtség egyre nőtt, az áporodott, nehéz levegő verejtékszaggal telítődött, és egyre nehezebb lett elviselni, betartani az udvariassági- és illemszabályokat; szóváltások csattantak, ingerült, bosszús emberek támadtak egymásra haragosan, bár tulajdonképpen, haragudniuk nem volt másra, mint saját magukra; a saját hibájukból kerültek ilyen ostoba, nevetséges helyzetbe. Ám ha egyszer már idekerültek, mindegyik azt akarta, hogy minél többen kerüljenek ugyanebbe a helyzetbe, és ösz- szébb húzódtak, hogy másoknak is helyet szorítsanak, hogy itt a színházban eszméljenek mindazok, akik összeverődtek a színház előtt, vagy nem csak ők, az egész város, egész Grúzia, az egész Birodalom, az egész emberiség. A gödörből csak a benne álló nézősereg feje emelkedett ki, a gödör pedig száz hangon háborogta: „Mit műveltek velünk, nézzétek, elevenen eltemettek, ráadásul a saját beleegyezésünkkel”. Alkonyodott és a színház lassanként sötétségbe merült. Valahogyan nem vették rögtön észre, hogy sem a teremben (helyesebben a gödörben), sem a színpadon nincs világosság. „Fényt! Fényt!” — hangzottak mindenfelől az izgatott hangok. Azután az egész gödör egy emberként, sokáig zúgta: „Fényt! Fényt! Fényt!” — amíg zajosan, surrogva szét nem nyílt a láthatatlan függöny, mintha a sötétség kárpitja szakadt volna szét és a színpadra egy imbolygó gyertyaláng úszott be. A gödör elcsendesedett. Hirtelen türelmetlen, várakozással teli csend támadt. A gyertyaláng a színpad szélénél torpant meg, felfénylett és a tbiliszi színész komor arcát világította meg. A gödör egy darabig türelmesen várakozott, ám hirtelen türelmét vesztve így kiáltott: „Na, most mivel áll elő?” — és maga is nevetett kérdésén. De a tbiliszi színész arca, minthogy csak az arca látszott, melyet derengőn világított meg a gyertya fénye, meg sem rezdült, konokul hallgatott, és a gödör újra elcsendesedett, minthogy csakugyan szokatlanul kíváncsi volt, mit mondhat még neki ez az eszelős férfiú. „Uraim, semmi vigasztalót nem közölhetek — szólalt meg végre a tbiliszi színész arca. —- A világítást kikapcsolták. A színházban nincs elegendő gyertya. De szerencsére, a hang a sötétben is hallatszik, — mosolya torz volt, szinte akaratlan, kényszeredett, mintha utánozna valakit. — így hát, ha nincs ellenükre, sötétben is játszhatunk.” „Észnél vagy?” — vágott közbe durván a gödör. „Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött” —mosolygott még panaszosabban a tbiliszi színész arca. Ügy tűnt, nehezére esik a beszéd, maga sincs teljesen tisztában szavai súlyával, mintha a gyertya lángja égetné és a fájdalomtól félrebeszélne. „Ki küldött téged ide, a mi veszedelmünkre?” — zúgott rá epésen a gödör. „Ti — kiáltott hirtelen a tbiliszi színész arca. — Ti!” — ismételte meg olyan keményen és eltökélten, hogy a gödör elhallgatott, nem tudván mit felelni. Dimitri egészen megfeszült, és érezte, hogyan lepi el a veríték a hátát. Egyik lábával egy lapát nyelén állt, a lába pillanatonként csúszott meg rajta, teljes erejéből tartotta magát, hogy meg ne inogjon, mert a karján ott csüngött Daria, és félt támasz nélkül hagyni. A vaksötétben nem látta feleségét, mint ahogyan az sem őt, de mind a ketten érezték a másikat, egyek voltak, és segítettek egymásnak megőrizni az egyensúlyt ebben a képtelen káoszban. Olyanok voltak, mint a hajó és horgony, helyesebben mind a ketten voltak hajó is, meg horgony is — önmaga hajója és a társának horgonya. Hajó és horgony. Horgony és hajó. A horgony a tengerfenéken fekszik, beléfúródva a homokba; a hajó a tenger felszínén imbolyog. Nem látják egymást, közöttük az őselem, és mégis egyet alkotnak, mégis együtt vannak, a lánc összekapcsolja őket... Ne adj’ Isten, hogy a lánc elszakadjon, akkor a horgony örökre a tengerfenéken marad, a homokban, a hajó pedig a világ végezetéig fog hányódni a végtelen óceánon. Ne adja Isten! így egészen addig a pillanatig, míg a színen fel nem tűnt a tbiliszi színész arca, Di1000