Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

feszítette a vágy, hogy beszélgessenek, és nem bírt magával. „Igen, igen, valóban ki- irthatatlan a monarchia magja — futotta el a méreg, és már majdnem kiabált — ki- irthatatlan és örökkévaló, hiszen számára közömbös, kinek a lelkében csírázik ki — a kertészében, a lovászéban, az őrmesterében, vagy a színészében.” A tbiliszi színész pedig háborítatlanul zongorázott, mintha csak Dimitrit akarná bosszantani, ingerelni, és elérte a célját. Dimitri azt állította, hogy az uralkodó megsemmisítése (sőt, akár az uralkodók meggyilkolása) éppen úgy nem semmisíti meg a monarchiát, mint a beérett búza aratása magát a búzát. „Ami pedig a »hőst« illeti, vagy ahogy ön nevezi, a »nemzet megmentőjét«, az a véleményem szerint, véletlen, a törvény keretei közül kiszabadult jelenség: olyan, mint a cenzúrába ütköző szó, amely az elkeseredésbe kergetett, elnyomott nép ajkáról száll föl, önkéntelen, és amelyet később, óhatatlanul, bánnia muszáj” — fejtegette Dimitri, de a tbiliszi színész, mintha nem is hallotta volna szavait, tovább zongorázott, és maga elé dúdolta: „Lám itt jön a kedvesem, futok elébe, kendőm elvetem, Iá, Iá, Iá.” Azután, mindannyiuk számára váratlanul, elhallgatott, ujjai megálltak a billentyűkön, és hosszú, hosszú szünet után így válaszolt: „Az, amit te hirdetsz, kedves Dimitri, nem más, mint a mi törzsökös, grúz filozófiánk, amit a grúz nemtörődömség és felelőtlenség igazolására gondoltak ki.” Így folyt ez minden éjszaka: és végre eljött a virradat órája, a sötétség ritkulni kezdett. Előbb itt, majd ott is csiripelni kezdtek a madarak, mintha a hangjukat próbálgatnák; csónakjaik körül serénykedni kezdtek a halászok, sietősen, nehogy elmulasszák a reggeli fogást. A kitárt ajtajú istállókból a meleg trágya sűrű szaga terjengett. Az állásokban a lovak is ébredeztek, prüszkölve, nyerítve, patájukkal tompán dobolva a szalmával felhintett földön. A külvárosokból csoportosan érkeztek a munkások műhelyeikhez, gyáraikhoz. Apránként, lassacskán a város kivergődött a sötétségből, akár a magzat anyja méhéből: egymás után rajzolódtak ki, nyerték vissza körvonalaikat a házak, a kikötőben elcsendesedett gőzhajók. Egy utcalány sebtében vállára kerített köntösében majdhogynem kilökdöste ügyfelét az ajtón — a komor, kijózanodott, a tegnapi kalandot már régen megbánt vendéget: útközben a lány elhadarta neki, hogyan juthat innen ki. az éjjel, sötétben, részegen, persze nem jegyezte meg az utat. Megszületett az uj nap, és ismét megszülettek Dimitri számára is a már elnyugodottnak tudott gondok.

Ahogy múlt az idő, annál inkáb kerülte a tbiliszi színészt. A rettegés hatalmába kerítette, szűnni nem akarón és sokkal mélyebben és megalapozottabban, mint az a csodálkozással határos félelem, amelyet megismerkedésük napján érzett. Végül is Dimitri jogász volt, és fel kellett fognia, hogy mindenesti vendége — persona non grata. Volt már annyi a rovásán, hogy háromszor is megérett a katorgára, de valamely titokzatos körülmények kedveztek neki. Magától értetődik, a hatóság nemcsak a tehetsége miatt kímélte a tbiliszi színészt, úgy vélekedve, hogy a művésznek, méghozzá ilyen híres művésznek, minden megbocsátható. Ha Dimitri így gondolkodik, nem egyszerűen gyávának, de ostobának is kellett volna lennie. Nem, a hatóság jó- előre átgondolt terv szerint járt el, a tbiliszi színész neve pedig természetesen már régen ott szerepelt a megbízhatatlan, a birodalom számára veszélyes személyek listáján. Ehhez elegendő volt a legelső előadás, melyben közreműködött, (amennyiben ezt a botrányt előadásnak lehet nevezni), amikor beleterelte a gödörbe, akár Keresztelő Szent János a folyóba a tömeget. A legnagyobb baj az lett, hogy Dimitri is a .megkereszteltek” közé került, akarta, nem akarta, merő félreértésből, csak azért, mert engedékely természetű volt; Dimitrit akaratgyengesége sodorta veszélybe. Nem ok nélkül óvta őt egy vén haramia, a védence, akit másnap bitó várt, de neki ügyvédjéért sajgóit a szíve, mintha könnyebb lenne neki a halált fogadnia, mint védőjének az életet élnie. „Elnéztelek a tárgyaláson — mondta az öregember —, és miért is titkolnám, nagyon megszántalak. Mostanság olyan idők járnak, ha nem változtatsz a természeteden, nemhogy másokat, de saját magadat sem leszel képes megvédeni!” Isten nyugosztalja! Méltóságteljes, szép öregember volt. Ha Dimitri nem tudja betéve összes viselt dolgát, minden bizonnyal nem hiszi el, hogy ez a méltóságteljes öregember ölt. Hajdanában bizonyosan ilyen férfiak lehettek az uralkodók vezírei, tanácsosai. Ügy ült a tömlöcben, akár palotájának dísztermében, és mintha nem is az ügyvédjével beszélt volna, aki búcsúzni jött és a bocsánatát kérni, hanem alatt99fi