Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

rikádra. Az asszonynak otthonra, családra, fészekre van szüksége, nem zavargásra és kicsapongásra; de az ő férjének egyetlen gondja volt csupán — mivel lehet még inkább felkavarni, megzavarni, eszét venni a népnek. Hadat üzent a cárnak, trónfosztásra készült, — hírnévre vágyott, de a színészi hírnév már nem elégítette ki, a hős babérjait áhította, és képzeljék el, elérte, amit akart, minthogy a népnek mindenekelőtt a mulatság kell, és azt, aki a mulatságot műveli, egyúttal hősnek is látja. Az, hogy a felesége elhagyta, csak tovább öregbítette hírnevét, újabb töviseket font koszorújába, mintha a színész, ráadásul ha híres, nem élhetne, nem lehetne joga közönséges életre: családról gondoskodni, gyereket nevelni, időben nyugovóra térni, időben elkölteni az ebédet, nem szórni a pénzt, hanem szűkösebb időkre is félretenni, egyszóval lenne olyan, mint tisztelői és hódolói, a közönséges, hétköznapi emberek, akik hozzászoktak a mindennapokhoz, de éppen ezért sóvár kegyetlenséggel és szívóssággal követelték meg a nem hétköznapitól, a kiválasztottól a végnélküli, pezsdítő látványosságot: nem, még annál is többet, annál is rosszabbat, nem egyszerűen látványosságot akartak, de a vérét, hogy áldozza fel magát, lépjen fel a vérpadra, a nevükben és érettük: és ő napról napra közeledett a vérpadhoz, lépést lépés után téve, szakadatlan, már maga sem tudta, már maga sem látta a visszavonulás útját, mert már megízlelte a dicsőség mérgét. Ezért volt legkevésbé önmaga, és bármennyire erősen akarta is, nem tudott cselekedni csupán önnön akarata szerint. Az utcán és a színpadon állandóan érezte a nézők ráfüggesztett tekintetét, minden egyes szava, minden egyes lépése közügy lett. Az egész város beszélte, hogy éjnek idején, a tengerben, egy csónakban mulatozott, hogy a „Francia” étterem asztala tetején ropta a lezg táncot, hogy párbajra hívott ki egy főhadnagyot, mert az megsértett egy hölgyet, és csak nagyon kevesek töprengtek el azon, mibe kerül neki a hírnév, mit kell elviselnie, milyen kínokat áll ki, amikor egyedül marad szobája halott magányában, és mindennek betetőzéséül, a szökött asszony kísértete is bizonyosan dermeszti a vérét. Az egyetlen hely, ahol (a saját megfogalmazása szerint) önmagának érezhette magát, visszanyerhette énjét, megpihenhetett, kifújhatta magát és kiönthette szívét, Dimitri háza volt, bár itt is óvakodott attól, hogy szóba hozza szökött asszonyát, még itt sem volt igazán őszinte, de Dimitri és Daria szavak nélkül is megértette, hogy az elvesztett társ feletti szomorúság az egyik legfontosabb ok, amely idevezérelte, hogy ez a hely úgy vonzotta, mintha az elvesztett paradicsom képmása lenne, vakon, ösztönösen törekedett ide, és ettől ők maguk érezték magukat bűnösnek őelőtte (ismét csak a jóságuk, vagy az ostobaságuk okán) és valószínűleg a bűntudatuk volt az, ami arra buzdította őket, hogy némán, türelmesen viseljék el fesztelenségét, és ne haragudjanak meg váratlan, alkalmatlan látogatásaiért. És amikor éjnek idején, a kerítéskapu felvonított, akár egy kivert kutya, nem kérdezték egymást, ki lehet az a kései órán, hanem sietősen öltözködni kezdtek, hogy talpon fogadják elmaradhatatlan, feltartóztathatatlan vendégüket. Egészen reggelig elüldögélt a tágas szalonban, keresztbevetett lábbal, vágyódva az otthon melege, a család meghittsége után, hol szomorúan, akár a letaglózásra váró állat, hol csillapíthatatlanul, nyughatatlanul, akár a szél. Minden jó lett volna, mindennel ki lehetett volna szelíden egyezni, hiszen magának a tbiliszi színésznek is jobb lett volna csak színésznek maradnia és beérnie a színészi dicsőséggel. Valóban nagyszerű színész volt, amikor féltérdre ereszkedve, rezgő hangján elkezdte, hogy „Ó, anyám, hol az én otthonom”: Dimitrinek a hideg futkosott a hátán. Ám az érzelmeknek a színpadon jó engedni, a politikában jobb megőrizni a hidegvért, ő a politikában is határozatlan volt, úgy okoskodott, akár egy diák, és Dimitrinek a „Kaukázusi egyletet” juttatta az eszébe, ahol a tagok, ha valamit félfüllel hallottak, abban a meggyőződésben voltak, hogy ők és csak ők részesültek a megtiszteltetésben, hogy az abszolút igazság birtokába jutottak; és elalvás előtt két oldalt átolvasva a csak egy éjszakára kölcsönkapott könyvből, másnapra az első elébük kerülő beszélgető- társukba beléfojtották a szuszt tudományukkal. „Igen, uram, a nép felszabadítása — szent ügy —, de a hozzávezető út nem egyféle, megeshet, hogy nem az ön elképzelései és tervei vezetnek célba. A cár halála új cárt szül. Aki a királlyal harcol, az maga a király!" — hirdette a tbiliszi színész és nyomban a zongora mellé ült, mintha Dimitri lett volna a beszélgetés kezdeményezője, és nem ő maga. És Dimitrit majd szét995