Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
gor»*.. . Különben nem titkolom, nagyon örülnék a még közelebbi szomszédságnak, föltéve persze ha ilyen léha gondolkodású lakók nem háborítanák elviselhetetlenül az Önök békéjét és nyugalmát” — mondta a férfi. Dimitrinek nagy kő esett le a szívéről. A levegő nyomban felengedett a szobában, könnyebb lett lélegzetet venni, a megfeszített izmok kellemesen elernyedtek. De most neki volt kellemetlen, hogy vissza kellett utasítania ezt a szép, cigányos keresetlenséggel házába rontó, lármás emberpárt. Visszakoznia már csak azért is kell, mert szülei emlékét sértené meg, ha lakókat engedne a házba, tetejébe, fizetséget fogadna el egy színésztől, amikor édesanyja maga is színésznőnek számított, és kész volt megosztani az utolsó falatját is bármelyik színésztársával, majd összetörte magát a nagy igyekezettől, kész volt a lábukat mosni, mint a szenteknek, mártíroknak, vértanúknak. Ha ő most szobát ad ki, sírjában minden bizonnyal megfordul a színész tisztelője és patrónusa, aki nem egyszer elmondta: „Én voltam az, aki az idevalósi grúzokat megtanítottam arra, hogy büszkék legyenek Grúziára”. Valóban, amikor Dimitri édesanyja első ízben rendezett Batumiban ünnepi estélyt Szent Nino napján, és számos nevezetesség között színre lépett Akaki Cereteli is, a lelkes és elragadtatott külföldi vendégeknek úgy tűnt, hogy magát az Úristent látják: grúzok pedig magasra tartott fővel, dagadó kebellel jártak. Vendégül látni a színészt és feleségét, amennyi időre csak akarják, arról lehet szó, a vendégeknek ebben a házban mindig örültek; de pénzért kiadni a szobát — azt nem, Dimitri azt nem teheti, ez elképzelhetetlen a számára, de azt mégsem mondhatja, hogy „nem kell a pénzük”, ez sértő lenne, végül is művészek, nem akármilyen hajléktalan, csavargó cigányok: mégis meg kell érteniük Dimitrit, nem szabad megsértődniük, és a jövőben is őrizni kell vele a baráti kapcsolatokat. „Igaz is, az én édesanyám is játszott színpadon, olyan művésznőféle volt, talán hallottak róla?” — fűzte hozzá Dimitri szégyenlősen. A férfi elmosolyodott, és mintegy bizonyítandó, hogy semmi sértőt nem talál Dimitri szavaiban, tréfásan megfenyegette: „Csak el ne feledje, hogy a mi kis ablakunkból a maguk paradicsoma remekül látszik, és akár a szemünkkel is felfalhatjuk, mindenestől.. ” A beszélgetés vidáman és kötetlenül folytatódott, Dariának igazán lett volna ideje gyümölcsöt tálalni, sőt még süteményt is sütni, de már senki sem gondolt a terített asztallal. Mind a négyüket fellelkesítette, talán egy kicsit még fel is zaklatta ez a valóban különös ismeretség. A vendégek egyre a tolakodásukért kérték a bocsánatot, a házigazdák azon keseregtek, hogy nemet kellett mondaniuk „ilyen kellemes” szomszédoknak, és tiszta szívből arra kérték őket, jöjjenek minél gyakrabban, amikor csak kedvük tartja „ne várjanak a meghívásra”, „teketória nélkül, akár a saját házukba”. (Később leharapta volna a nyelvét Dimitri, de a kimondotton nem változtathatsz, az elrontottat nem javíthatod ki.) „Valóban a nyelvem az ellenségem.” — hajtogatta dühösen, amikor jóval éjfél után felvonított a kerítéskapu, akár a kivert kutya, és a tbiliszi színész betoppant a szalonba „meghívás nélkül”. Különben a vendégek figyelmességben nem maradtak el a háziak mögött. A férfi azonnal meghívta őket a színházba, bár még nem tudta pontosan mikor lesz az előadás és milyen szerepet fog játszani; egyébként megígérte, amint pontosan tudni fogja, értesíti őket és jegyet is szerez. „Julius Caesart fogom játszani vagy Caius Gracchust vagy Akosztát, Himsiasvilit. De lehet, hogy Hamletet” — sorolta. Egyszerre a hirtelen sugalattól a szemei természetellenesen elkerekedtek, arcát halálos sápadtság lepte el, feleségét már két karral ölelte keblére és eltorzult, nem emberi, másvilági hangon folytatta: „Hadd csaljon ágyba a pöffedt király. Csipdesve arcod, hívjon mucijának, s egy-két büdös csókért, vagy mert fene ujjával ott babirkái nyakadon, Tálalj ki mindent: hogy hisz voltaképp Én őrült sem vagyok, csak tettetésből. Jó lenne ezt tudtára adni, mert Hiszen melyik szép, józan, bölcs királyné Tagadna ilyen drága titkot el Egy béka, egy dög, egy furkó előtt?**” . . . „Bravó, bravó!” — tapsolt az egyre tanácstalanabb és rémültebb Dimitri. Daria szemét elfutotta a könny. „Szegénykék!' — mondta ki végül. Ezt akkor mondta, amikor a vendégek már nem voltak ott, régen elmentek, ö pedig ott álldogált az asztalnál, a megnedvesített fehérneműhalmon nyugtatva kezét. Dimitri elengedte a füle mellett, bár rettenetesen elképesztette ez az odavetett szó, elképesztette és tulajdonképpen elszomorította, úgy vélte, hogy a felesége őt korholja; holott Dimitri véleménye szerint, a vendégek egyáltalán nem szorultak szánalomra, bizonyos volt * Trencsényi—Waldapfel Imre fordítása ** Arany János fordítása
