Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

pacira engedte volna, amely felrázza, föléleszti ábrándokkal és félelmekkel álomba ringatott testüket, és a holnapba, a jövőbe vetett hitet plántálta volna beléjük. Egy szép napon (bár annak utána, hogy megtörtént minden, aminek történnie rendeltetett, Dimitri éppen ettől a „szép naptól” eredeztette megpróbáltatásait és balsorsuk időszámítását) a zöld kerítéskapu felvonított, akár a kivert kutya és a kertbe egy ismeretlen nő és egy ismeretlen férfi lépett. Daria vasalni készült, a fehérneműt locsolta, a felhevített vasaló a kezeügyében. Dimitri az imént jött be, körüljárta, mint rendesen, az atyai fákat a kertben és most a kezét dörzsölgetve állt a szoba közepén, olyan arckifejzésével, mint aki nagyon jó hírt kapott. A forró vasaló és a nyirkos vászon szaga egyáltalán nem sugallta a közelgő veszedelem előérzetét, de az élet viharai, amelyeknek útját állni az ember nem tanulta meg, és szerencsére, minden bizonnyal nem is tanulja meg soha, már kizúdultak a helyükből, bár még csak a legtávolabbiak, a legerőtlenebb hullámok csapódtak a sűrű zöld árnyékba süppedt ház falaihoz, s így a házigazda nem fog gyanút, nem készülhet fel az utolsó, a döntő, a pusztító csapásra. És lám, a kerítéskapu vonítva sarkig tárult, és az ösvényen idegen, ismeretlen emberek tűntek fel. Elől egy barátságosan mosolygó asszony haladt, olykor-olykor hátrapillantva, mintha azt kémlelné, útitársa a nyomában van-e még. Daria és Dimitri kiléptek a teraszra és kíváncsi türelmetlenséggel, melynek mélyén meglehet, a rettegés lappangott, fürkészték a közelgő ismeretleneket. „Ne haragudjanak ránk, hogy így betörtünk — kiáltotta már messziről a férfi magasra lendítve és széttárva karját. Magas férfi volt, dús haja, akár az oroszlán sörénye. — „Jó napot!” — mondta a teraszra vezető lépcső aljához érve, olyan lefegyverzően, nyíltszívűén, hogy mosolya önkéntelenül is átragadt a háziakra. Mindkettőjükből, a férfiból és a nőből is, leplezetlenül, már-már kihívóan sugárzott a túláradó életöröm: a rajtvonalnál topognak ilyen nyugtalanul a telivér paripák, mielőtt távoli, őrült vágtájukba szabadulnának. Dimitri előbb testvéreknek vélte őket, de a férfi, mintha a segítségére sietett volna, helyreigazítandó, elbűvölő mosollyal jelentette ki; „A feleségem . . . ő a vétkes, ha egyszer valamit a fejébe vesz ...” — és gyöngéden magához vonta. „Azt hiszem, eddig még semmit sem vétettem” — jelentette ki az asszony éppen olyan elbűvölő mosollyal. Halványzöld ruha volt rajta, amely még világosabbnak tűnt a ruha szövetén áttörő hajlékony, fiatal test ragyogásától. Felső ajka felett hatalmas verítékcseppek csillogtak. Félig szétnyílt ajka felfedte hófehér, szabályos fogsorát. „Csak egy boszorkány lehet ilyen szép” — nyilallt Dimitribe, és hirtelen, minden ok nélkül megriadt a jövevényektől, de ugyanabban a pillanatban már szégyell te is oktalan témületét, és zavartan dünnyögte: „Tessék, csak tessék — a vendég isten ajándéka.” — „Rögtön megmagyarázok mindent” — folytatta az ismeretlen és még szorosabban ölelte magához az asszonyt. A házigazdák zavarba jöttek, különben csak egy pillanatra: ők is házasok voltak, de sohasem ölelkeztek mások előtt. Dimitri köhintett, Daria arca kigyulladt. „Nem illik, eressz már!” — szólt az aszony. Fél lábon állt, a másikkal lábujjhegyen támasztva magát, félrebillenve. „Rögtön megmagyarázok mindent” — kezdte újra a férfi. „Tessék csak a házba, ott hűvösebb” — vágott közbe Dimitri. „Férj és feleség vagyunk, színészek — folytatta a férfi. — Az önök színháza hívott ide minket, dolgozni. Azaz, a színész tulajdonképpen csak én vagyok, ő pedig a színész hitvese, a feleségem. Ha valamit elvétek a színpadon, isten őrizzen meg, a világból is kiüldöz. Nem így van?” — fordult a feleségéhez. Az bólintott, jóváhagyóan. Még mindig fél lábon állt, félrebillent alakjával ellenállhatatlanul, izgatóan, veszélyesen gyönyörűen, boszorkányszépséggel. „A szomszédukban vettünk ki egy lakást — a férfi szabad kezével a háta mögé bökött. Dimitri és Daria egyszerre fordultak a szomszédos épület tűzfalában lévő egyetlen ablak felé. — De a feleségemnek nincs ínyére az új fészek. Jobbhoz szokott. Áll az ablaknál és úgy néz a maguk házára, akár pákosztos gyerek a cukrászda pultjára.” — „Tessék csak a házba, ott hűvösebb” — ismételte Dimitri, csak hogy valamit mondjon és ne álljon a váratlan vendégei előtt tétova, ostoba képpel. „Hiábavalón háborgatjuk ezeket a tisztes embereket” — szólalt meg az asszony. Lehajtott fejjel állt, földre szegezett tekintettel és mosolygott. Mintha kedvére lett volna meg nem is, a férje mondandója, mintha restellte volna, a férje helyett is szégyenkezett volna. „Állj — mondta a férfi és fellépett az első lépcsőfokra. — Ha már egyszer átjöttünk,

990