Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

most semmi értelme kéretni magunkat. Amit tettünk, megtettük. Az az igazság, hogy mi öregembereket képzeltünk ide. A szomszédjuk bűne — azé a falábúé, ö mondta, hogy gyerektelenek. Én meg azt hittem, hogy egy ilyen házban csakis öre- gecske, gyerektelen házaspár lakhat, csöndesek, jóságosak, akiknek nincs más gondjuk, mint hogy öntözzék a virágokat, etessék a madarakat: őket nem érdekli, mi folyik a világban, és egyáltalán, létezik-e a világ túl az ő kis kertjük határain; maguknak élnek az ő kis paradicsomukban nyugodtan, gondtalanul, békésen, mint a megöregedett Ádám és Éva. Maguk pedig ... — így, egy pillanatra sem csendesedve, ment fel a teraszra, vállán átkarolva, felvezetve hitvesét, mintha bizony annak nehe- zése esne fölmenni, mintha makacskodva ellenkezne vele. — Istenem! — kiáltott fel, belépve a szalonba. — Hát íme, a mi ősi grúz egyszerűségünk. Acsariába kellett utaznom, hogy feltaláljam Grúziát. Igazad van — fordult a feleségéhez. — Lenne csak az én házam, senkit sem eresztenék ide. Vagy csak meghatározott időben engedném be az érdeklődőkét, hogy megtekinthessék. És természetesen fizetniük kellene, akár a múzeumban, meg nálunk, a színházban. A jegy ára öt kopektől öt rubelig. A szegényeknek öt kopejka, a gazdagoknak öt rubel. Csak tessék, tessék! Az egész bevételt az analfabétizmus felszámolására alakult társaság javára fordítjuk! NN, szegénysorsú gimnáziumi tanuló javára! Az aszály sújtotta lakosság javára! A bevándorlók javára! Egy nyomorgó egyetemista javára...” — „Menjünk, elragadtattad magad — mondta az asszony, arcát a férfi vállához dörzsölve. — Valóban milyen hűvös van itt. Csak az ódon házakban van ilyen hűs, ilyen csönd.” — „Csak a templomokban és a múzeumokban — igazította ki a férfi. — Múzeum és templom. Múlt és jövő. Szánalom és remény. Nézd csak, a nagy elődünk!” — mutatott a falra színpadias gesztussal. Színes selyemfonállal hímzett Rusztaveli arckép függött ott. A szalon félhomályában felgyűlt a rózsaszínű, égővörös, aranyszínekben játszó arc, mintha váratlan jelent volna meg közöttük, celláját elhagyó szerzetes ünnepi öltözetben, a vendégek elé sietve, mint a ház valódi gazdája. „Gyermekkoromban már láttam valahol egy hasonló Rusztavelit” — mondta az asszony.” „Gyermekkorunk varázslója — vágott közbe a férfi. — Ajándékba hoztam nektek, gyerekek, a dicső halált. Ne a csőrötöket tátsátok, verébfiókák, a szemetek kereküljön! Valamennyien rá emlékezünk, bár már azt sem tudjuk, létezett-e egyáltalán ?” — „Miért hívják a színházukat Vasszínháznak?” — kérdezte hirtelen az asszony. Daria értetlenül vállat vont és Dimitrire nézett. Most Dimitri vont vállat. „Nem tudom, miért ragadt rá ez a név. Talán mert korábban vasáru-lerakat volt a helyén.” „Meglehet, meglehet... — szakította félbe a férfi. — De a színháznak erősnek kell lennie, akár a vasnak, keménynek, akár a vasnak. Mert csak a színházban lenghet még lobogónk ellenségeink bosszúságára.” — „Ö — komorult el az asszony —, mért ragadtattad el magad? Legalább tisztes, ártatlan házigazdáinkra légy tekintettel, lehet, hogy kellemetlennek találják az efféle beszédet!” „Talán valami különöset mondtam? — csodálkozott a férfi. — Miért, talán már beszélgetni sem lehet? Megnémulni, megvakulni, megsüketülni? Mellünkön keresztbetett kézzel, akár a holtak? Talán már meghaltunk? Már nem is létezünk? Kitűnő nemességünk szégyenteljes jubileumunk árán vélte megmenteni az országot, de ezúttal is csalatkoznia kellett várakozásaiban. A Birodalom nem tapsolt az újabb hűségnyilatkozatnak. Egyetem helyett még egy katonai tanintézetet kaptunk ajándékba. Ugyan, hadd fulladjanak meg tehetségeink a lőporfüstben! Egy, kettő, három! Brávó, grúz arisztokraták! Az urakodót szolgáljuk! Hittel és igazsággal! Egy, kettő, három...” Az asszony megharagudott. „Eressz el! Ezért jöttünk ide? Minek hoztál magaddal?” — kiszabadította volna magát, de a férfi még erősebben szorította magához. Az asszonynak a dühtől remegett az ajka. „Azt mondom, amit gondolok, és senkitől sem félek” — jelentette ki a férfi. Dimitri azonban halálra rémült. Képtelen volt felfogni és nem merte megkérdezni — igaz, nem is emelhetett szót —, mit akar tőle ez a különös házaspár. Nem, magától értetődik, nem ügyvédre volt szükségük, ezt Dimitri már a kezdet kezdetén gyanította. Ezek az emberek maguk is beillettek ügyvédnek. És persze, nem is azért jöttek, hogy megtudakolják, miért nevezik a batumi színházat Vasszínháznak. Dimitri, jóllehet otthon volt, valamiért mégsem érezte magát olyan fesztelenül, mint egy házigazda. Olyan feszültség töltötte el, mintha a házba csapatnyi cigány nyomult Volna be és

991