Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
hogy folytatása nem volt a kitörésemnek — szemlátomást elkedvetlenedett, én meg udvariasan bocsánatot kértem, hogy elvesztettem önuralmamat. Ami engem illet, a két tevékenység kizárja egymást, én vagy szeretkezem, vagy verekszem. Ezért jegyezte meg Adrienn egyszer váratlan ingerültséggel, „hiába magyarázom, nem úgy szeretsz, ahogy én szeretném”. Elhűlve bámultam rá. A folyamat elindítója Kövesfalvi volt, ő lehetett volna az eszményi partner. Ennek fölismeréséből fakadt az említett sóhaj, hogy nem is volna rossz ötlet viszonyt kezdeni vele. A küszöbig el is jutottak, ám a lege artis viszonytól apját visszatartotta az erkölcsi világrend. Gerjedelmeit föltehetően vagy úgy vezette le, mint a leánya, vagy bájátvesztett hitvese karjai között. — Mondd csak — fordultam Adriennhez — nem volt rá eset, hogy egyik-másik ilyen fürdőszobai jelenet után, apád betelefonált a kórházba, hogy később megy be? Fölkapta a fejét, mintha belecsíptek volna, vonásai egy pillanatra összekuszá- lódtak, szeme eszelősen csillogott, minden jel arra vallott, hogy a kérdés találat volt, vagyis minden valószínűség szerint fölfogta a belé burkolt gyanúsítást: — Megőrültél?! — rikácsolta első reakcióként. De rögtön hangot váltott, a pulykamérget riadt tűnődés váltotta föl, vonásai meglazultak. Kérdéssel, mégpedig nagyon is furcsa kérdéssel válaszolt: — Gondolod, hogy megtette velem ezt? Velem? — Valamit csak kellett csinálnia, egy telivér férfi hasonló esetben . . — Képes lett volna az anyámmal . . . Még mindig nem döntött, higyjen-e vagy sem az őt nyilvánvalón sértő föltételezésben. Ráncbavont homloka tanúsította, hogy amint kifejezte magát: „sakkozott”, azaz megpróbálta a különféle adatokat összeilleszteni. Ügy látszott, a végeredmény nem sújtja le, inkább mulattatja. Szélesen elvigyorodott: — Lehet, hogy igazad van. De annyi bizonyos, hogy nálam nélkül nem ment volna semmire. Hisz láttad az anyámat. Ebben a tenebreuse affaire-ben, hogy Balzacra hivatkozzam, azaz ebben a homályos ügyben legtalányosabb szerepet Kövesfalviné játszotta. Magam előtt láttam, amint keletlentészta mivoltában szétfolyt a karosszékben. Arca, tekintete kifejezéstelen volt, azt is bajosan hittem el, hogy Adriennt a „viszonyozástól” óvta, egész magatartása azt tükrözte, hogy az élettől már nem vár semmit, azért él, mert még nem halt meg. — Mondd — kérdeztem Adriennt — nem bridzsezik az anyád? — Honnan találtad ki? — kérdezte ámuldozó szemmel. —• Régebben ilyen stádiumban a nők kolostorba vonultak, mainapság bridzseznek. Bármennyire belenyugodott sorsa elfakulásába, bármennyire megtörte az ő akaratát is a férje, nem térhetett könnyűszerrel napirendre a mellékhelyiségek körül sűrűn ismétlődő jelenetek fölött, egy osztályabeli nő nehezen tűri, hogy az illemhely ajtaját minduntalan rányissák. — Tiltakozott is ellene. Követelte a kulcsokat, de apuka megmagyarázta neki, hogy az én jövőm miatt dobta szemétbe őket. Ezzel a megfejtéssel szolgált Adrienn. Azt viszont, hogy apa és leánya reggeli közös fürdéséről édesanyja tudna, a leghatározottabban cáfolta. — Nem! Nem! — makacskodott —, ez már azért sem lehetséges, mert anyuka tíz-tizenegy óráig az ágyban heverészik. Még a te kedvedért sem lehet egyszerre két helyen. A döntőnek látszó érv egy kurta pillanatra lefegyverzett. De aztán észbe kaptam. Mindennek van eleje és vége, a folyamatoknak, a szokásoknak, az életnek egyformán — Mióta van ez a szokása? — Milyen szokása? — tudakolta Adrienn gyanakodva. — Mióta szokása a későn kelés? — Nem lehetséges — folytattam egy másodperccel ezután, szemem Adrienn kővé dermedt arcán: — nem lehetséges, hogy azért nyomja fél délelőtt az ágyat, mert egy ízben rátok nyitott a fürdőszobában s nem akarta, hogy ez még egyszer megismétlődjék? 975
