Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

nem elégedett meg holmi rögtönzött mesével, másfelől kitűnő memóriája lévén, ugyanazzal a koholmánnyal Adrienn nem élhetett két ízben, tehát minden esetben tüzetesen be kellett számolnia, hogy kikkel van együtt, hol tartózkodnak és mivel szórakoznak; ilyenformán — kollégákkal vagyok, itt és itt, úgy volt, hogy tíz óráig maradunk, de a „társaság” fiatal tagjai táncolni szeretnének és engem is hívtak, ugyanis Gabikának, akit tetszik ismerni — az apja gépészmérnök — születésnapja van, ugye meg tetszik engedni, hogy velük tartsak, apuka kérem.

Ez a túlzott követelmény azzal járt, hogy mivel Adriennek a szexuális élet mindennél fontosabb volt, intellektuális energiáját egyfelől bonyolult mesék kieszelé- sére, másfelől ezek nyilvántartására fordította, aminek egyebek mellett az volt a hátulütője, hogy gyakorta nem volt jelen, ahol éppen tartózkodott, nem a föltett kérdésekre válaszolt, hanem valami másra, kimerült volt ahhoz, hogy mindent észre- vegyen, amit érdekében lett volna észrevennie, olykor bútorokat borított föl, máskor tapintatlanságokat mondott.

Ennél még fontosabb, hogy a kiruccanásait legalizálni hivatott meséit barátnői, sőt olykor szeretői füle hallatára bonyolította le, mindenkor kimerültén, félfigyelemmel, kevéssé, vagy egyáltalán nem vetve számot szavai esetleges tolmácsolásával. Ilyenformán széles körben tudomást szereztek apa és leánya sajátságos viszonyáról, ide értve a fürdőszobai és vécébeli jeleneteket, amiken nyíltan vagy titokban mindenki megbotránkozott. Adrienn nem volt annyira szórakozott, hogy ne érzékelje a szavai keltette visszatetszést. Az adatokhoz, a tényékhez görcsösen ragaszkodott, képtelen volt tehát elhallgatni őket, ellensúlyozni azzal próbálta a kedvezőtlen benyomást, igen gyér sikerrel, hogy állandóan kacagással küszködve beszélte el, mint „meresztett rá nagy szemeket az apja”, mikor őt meztelenül fésülködni látta a fürdőszobában.

— A végén azzal fognak vádolni, hogy viszonyom van az apámmal.

Efféle képtelennek tartott kijelentésekkel iparkodott helyrehozni a számára elmarasztaló benyomást. S mivel ez szemlátomást nem sikerült, még hozzáfűzte, ugyancsak humoros célzattal: — Ami nem is olyan rossz ötlet.

Mindenki kacagott, de nem mindenki őszintén. Voltak, akik amolyan vagánykodó polgárpukkasztást, kétes ízlésű eredetieskedést láttak zavaros beszédében. Eleinte én is erre hajlottam, ám idővel a tények elsodortak, akaratlanul is mélyre hatoltam, sokkal mélyebbre, mint szerettem volna.

Nyilvánvaló volt, hogy Adrienn hadiállapotban áll az apjával, továbbá az is, hogy a párviadalban végső fokon ő győzött. Minthogy apjával nyíltan szembefordulni nem mert, jellegzetesen női fegyverekkel küzdött. A folyamatosan elszenvedett korlátozásokért, megaláztatásokért, fenyítésekért a nemi életével állott bosszút, mivel tudta, hogy apja erre a legérzékenyebb, ez az Achilles sarka, itt sebezhető a legfájdalmasabban. Mert mi mással lehetne szégyenletesebben „bemocskolni” a Kövesfalvi nevet, mint sűrűn folytatott viszonyokkal?

Ami a bemocskolást magát illeti, az simán ment, ehhez elég volt egy-két kihívó tekintet, egy randevú, s a Kövesfalvi név máris elmerült a mocsárba. Ámde Adrienn azon a véleményen volt, hogy a bosszú ugyan édes, de mit ér, ha más édességek nem csatlakoznak hozzá. Ezekre viszont bizonyos kondicionált reflexek beiktató- dása folytán bajos volt hozzájutni. Adrienn tizenkét esztendős korától fogva áldozott a magányos örömnek, az apja viszont erkölcstelennek minősítette az önszórakoztatásnak ezt a fölöttébb elterjedt módját, s valahányszor inflagranti érte a lányát, keményen megfenyítette, amivel nem azt érte el, hogy Adrienn lemondott elítélendő szokásáról, hanem azt, hogy tudatában a gyönyör és a fájdalom egyszer s mindenkorra összekapcsolódott

Ez csak most világosodott meg előttem, Adrienn egy szórakozott elszólásából; „fájdalom nélkül nem teljes a gyönyör" — bökte ki, amúgy véletlenül. Ez az elszólás árulta el, hogy viszonyunk egész tartama alatt, Adrienn azon iparkodott, hogy tett- legességre bírjon. Minden kínálkozó alkalmat fölhasznált, hogy fölhergeljen, s ezt gyakran el is érte, ámde dühöm sohasem az őt kielégítő formában nyilvánult meg. Egy alkalommal földhöz vágtam egy biedermayer széket, ami — a műasztalostól tudom — nyolcvanhárom darabra tört. Először fölcsillanó szemmel nézett rám, de mint974