Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
volt szó, ahányszor kedvem telt benne. A női nemiszervet durvább, szláv eredetű alakjában szerette emlegetni, a másik változat megborzasztotta, csakúgy mint olyan mindennapi szavak, mint „lucskos”, „merev”, „pikkelyes”, — még hagyján — de merőben ártatlan szavakat is fölvett a tilalmak listájára, például „terepszínű”, „kalapács”, „tömjén”, „tubarózsa”, pszichológus legyen a talpán, aki fényt derít e preferenciákra és allergiákra. „Vártalak a keresztútnál” — dudorásztam egyszer borotválkozás közben. — Kérlek szépen, ne! Kérlek szépen, hagyd abba! — De miért? — kérdeztem a szappanhab mögül. — Azt az utolsó szót, azt nem bírom. Mintha keresztre feszítenének. — Igenis, Adrika kérem — rekesztettem be az eszmecserét. De térjünk vissza Adrienn magaelringatásához. Apja, hogy úgy mondjam hivatalból minden örömöt elítélt, miért tett volna kivételt éppen a magányos örömmel, amit ráadásul az egykorú tudomány az egészségre nézve ártalmasnak tartott. Amikor első ízben rajtakapta kislányát, viszonylag mérsékelt hangnemben „teljesítette kötelességét”. Azaz elsorolta, hogy az ilyesféle praktikák következménye nemcsak hátgerincsorvadás lehet, hanem — s ez a fontos — a bűnös hajlamainak engedelmes- kedőt egyszer s mindenkorra alkalmatlanná teszik a családi életre, pontosabban megfosztják az anyaság örömétől. — És különben is — fejezte be előadását — én az én házamban minden effélét megtiltok. Nem engedem, hogy a Kövesfalvi nevet bemocskold. Adrienn engedelmességet fogadott, de eszébe sem jutott ígéretét megtartani. Hiszen miután gyerekkorában apja megkeserítette legártalmatlanabb játékait, megrostálta olvasmányait, ellenőrizte távolléteit, más öröme gyermekként alig maradt a fentebb említett szórakozásnál. Mindkét fél kitartott álláspontja mellett. Mindezek után, amint az előrelátható volt tettenérések és megtorlások végtelen sora következett. Adrienn a legnyakateker- tebb helyzetekben és a legkülönfélébb helyiségekben hódolt szenvedélyének. Eleinte főként éjjel az ágyában, ám apja lánya lélegzetvételének egyre gyorsuló, majd a cél elérése után megkönnyebbült sóhajtásokban megnyilatkozó ütemére fölfigyelt, s ettől kezdve megparancsolta leányának, hogy szobája ajtaját hagyja nyitva. Éjjelről éjjelre megvárta míg egyenletessé váló lélegzete elárulta, hogy leánya álomba merült. Ami a nappalt illeti, legkedvezőbb színhelynek a fürdőszoba kínálkozott — persze nem a korai órákban. Bármilyen előrelátón választotta meg az ott-tartózkodása idejét Adrienn, gyanakvó apja itt is rajtaütött, s minthogy más megoldást nem látott, elkobozta a fürdőszoba kulcsát. Adrienn tehát a vécére emigrált, ám ott sem élvezhette sokáig a magány nyújtotta örömöket, mert e helyiség kulcsát is szemétbe dobta a „bűnt” megalkuvás nélkül üldöző atya. A házban egyetlen kulcs úszta meg a kukát, a lakáskulcs. Adrienn már kétszeresen elvált asszony volt, s az apja még mindig szemmel tartotta. Irrigálnia sem volt szabad — azaz, ha apja tetten érte, Adriennek hazudnia kellett. — Mit csinálsz? — támadt rá Kövesfalvi szigorúan. — Tetszik látni. — Melyik orvos rendelte? — Ez és ez, apuka kérem, — hazudta Adrienn szemrebbenés nélkül. — Milyen panasz ellen? — Gyulladás ellen. — Milyen szerrel? — Kamillával, apuka kérem. Akár kielégítette a válasz, akár nem, az apa nem folytatta a kihallgatást, azaz úgy tett, mintha elhitte volna Adrienn állítását. Ami egyértelmű volt a fegyverletétellel, s előrevetette a későbbi csöppet sem dicsőséges kiegyezést. Ennek a kétes kiegyezésnek a szellemében alakultak Adrienn kimaradásai is. Kövesfalvi azzal a föltétellel engedélyezte Adrienn éjszakai távolléteit, ha megfelelő mesével indokolja. Idáig hagyján, idáig látszólag minden rendben volt. Csakhogy a sebész egyfelől szerfölött igényesnek mutatkozott az ürügyek elbírálásában, vagyis 973
