Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

— De nem minden kívánságát értettem meg azonnal. Mondta, hogy lassú föl fogású vagyok ...

Az apa nem mindig mérte föl a kívánsága és a lánya értelmi fejlettségi foka közti távolságot. Azt, hogy az apjának odavigye a mackóját, megértette, és szíve ellenére ugyan, de teljesítette. Az alább következő fegyelmezési gyakorlat viszont sokkal bonyolultabb volt, semhogy megfelelő előkészületek nélkül elvégezhette volna. Az apa — szelíden — mindig így kezdte — megkérte Adriennt, hogy törülje föl a kiloccsant víztől nedves fürdőszobai padlót. Adrienn naponkint több ízben betört, tehát teljesítette volna a kívánságot, ha módja van rá. Engedelmesen bement a fürdőszobába, körülnézett, de dolgavégezetlen tért vissza.

— Mi az? — hangzott a számonkérés. — Nem engedelmeskedsz?

— Nem tudok, apuka kérem.

Hogy miért nem, ahhoz tudni kell, hogy a felmosó rongyokat, valamilyen ok miatt a konyhában tartották. A műveletet azzal kellett volna kezdeni, hogy kimegy a konyhába, előveszi a rongyot, s azzal törli szárazra a lucskos padlót. Csakhát a föladat meghaladta a lánya kombinatív készségét. A félelem és a tehetetlenség között vergődött.

Apja szokása szerint hármat számolt, türelmesen persze, aztán a fenyítésre került a sor.

Adrienn a lelke mélyén érezte, hogy igazságtalanul éri a büntetés, eddigi példás viselkedésétől eltérőn, üvöltött, mintha nyúznák. Tehát kettős okot adott a büntetésre. Mivel túlzásba nem akarta vinni a testi büntetést az apa, az üvöltésért a sarokba állította. A ház vadul visszhangzott az elkeseredett bőgéstől.

— Azt mondtad üvöltöttél — vágtam közbe —, hogy az egész ház zengett belé. Anyád nem vett tudomást az üvöltésedről? Lehetetlen, hogy ne hallotta volna meg.

— Hát persze, hogy hallotta, de befogta a fülét, hogy meg ne süketüljön. Eleinte odajött és megkérdezte, mi történik. Apuka ilyesmiket válaszolt, hogy a „gyerekkel foglalkozom, akit föl kell készíteni az életre”. Persze, persze — hadarta anyám —, de nem lehetne csöndesebben, máris migrénem van.

Öt csak a nyugalma érdekelte, hogy olvashasson, kirakhassa a pasziánszát, megfejthesse a keresztrejtvényét, elmerülhessen az operett-lemezeibe. Apuka az ő jelenlétében sohasem nyúlt hozzám. Anyámnak fogalma sem volt róla, hogy apuka hogy bánik velem. Ha tudja, az sem változtatott volna semmin, apuka őt is megtörte. A mi családunkban csak apuka akarata számított.

Hogy törte meg anyádat apád, talán ugyanúgy, mint téged? Neki is hármat számolt?

A számon volt a kérdés, de jobbnak láttam, ha nem terelem mellékvágányra a vallomásba belehevült Adriennt.

Az apa türelmesen megvárta, amíg Adrienn sírása elcsitult, s mikor úgy vélte, elérkezett a kedvező lélektani pillanat, a szó szoros értelmében megkérte lázadozó leányát:

— Adri, légy szíves, gyere ide, nyeld le a könnyeidet, mosolyogj és köszönd meg apukádnak a verést.

Az igazságérzet erőt adott a kislánynak:

— Nem megyek — dacoskodott.

— Gyere, ha mondom!

— Nem! És nem! És nem!

— Adri, hármat számolok, és ha nem jössz, megint megverlek!

Adrienn mélyen fölsóhajtott.

— És én — folytatta — és én, az idomítás csodája, abbahagytam a sírást.

— Igenis, apuka kérem — mondtam, és könnyáztatta arccal odamentem hozzá, mosolyogtam, mint ahogy megparancsolta:

— Köszönöm szépen, apuka kérem, hogy meg tetszett verni.

Beleborzongott az emlék fölidézésébe. Megint ivott, megint rágyújtott.

— Engedelmeskedtem, de belül majd szétrobbantam.

A felbecsülhetetlen értékű pedagógiai fegyvertár ezzel még nem merült ki. Egy alkalommal az apa rajtakapta lányát, amint Kraft-Ebingnek a nemi perverziók lel970