Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)
bárki. A fene egye, micsoda hülye helyzet! Bizonyára Adrienn felejtette valahol a kulcsot, hisz oly gyakoriak nála a szórakozottsági hullámok. Idegességemben csak félmunkát végeztem. Kielégületlenül mentem át a fürdőszobába, itt sem tudtam bezárkózni, ennek a helyiségnek a zárjában sem volt kulcs. Furcsa, kétségkívül furcsa, hogy egyszerre vész el a kulcsa a vécének és a fürdőszobának. Egy másodpercig megfordult a fejemben, hogy házigazdámat figyelmeztetem a hiányosságra, szerencsére, nagy szerencsémre letettem erről a tervemről. Visszaslattyogtam hát a dohányzóba és ellenkezés nélkül nyakig merültem az erkölcsi világrend langyos fürdőjébe. — Megbántad, hogy eljöttél? — kérdezte este Adrienn, látszólag közömbösen, ámde nézésében nyoma sem volt szokásos szórakozottságának. — Bánni nem bántam meg, de semmi kedvem a látogatást megismételni. Válasz helyett nagyot nyelt. Majd arról kezdett beszélni, hogy anyját idegroham kerülgeti, valahányszor apja az erkölcsi világrendről szónokol, holott másról nem igen nyilatkozik. — Mosogattunk és beszélgettünk, a fő téma természetesen te voltál. Igazam volt, hogy rábeszéltelek, mindkettőjüknek megtetszettél. Olyasmi emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy apuka „édes fiamnak” szólítsa valamelyik udvarlómat. A férjeim sem részesültek ebben a megtiszteltetésben. Fölmérni sem tudod, mennyit segítettél, ma például megkérdezték, kivel találkozom, mondtam, hogy veled, szó nélkül elengedtek. Néni kellett izzadnom, s a fejem törnöm valami elfogadható hazugságon, mert mindig ezt követelik tőlem, ezentúl elég lesz rád hivatkoznom. Nem értettem pontosan, mire akar kilyukadni, de nem kérdezősködtem, intett, hogy nem fejezte be, így aztán sokkal később derült rá fény, hogy csakugyan segítettem rajta, s hogy miben. Folytatta beszámolóját: — Anyámat a puszta megjelenéseddel megnyerted, talán hasznos is volt, hogy nem beszélgettél vele, mert rettenetesen figyelmetlen s mindig azt hallja, amit nem szeretne hallani, de ami aggasztja. Én mosogattam, ő öblített, s közben egyre azt hajtogatta, mennyire szimpatikus férfinak talál, és minden mondatához hozzáfűzte ugyanazt: — „csak ne viszonyozz vele”, „csak ne viszonyozz vele”, amivel, ha nem tévedek, kissé elkésett. A gonoszkodó kifejezés, ami megjelent az arcán, sajátságos módon nem ártott a szépségének. Elővillantak egészséges fogai, a szeme ragyogása, csupa huncutság, buja ajkai alól egy pillanatra elővonaglott húsos, sötétpiros nyelve, amiről óhatatlanul testének rejtettebb tájai jutottak eszembe. Elöntött a vágy, kis híján elkaptam, de feltartott kézzel hátrahúzódott, és másodpercnyi szünet után tovább folytatta beszámolóját: — És persze jósolt. — Kicsoda jósolt? — Az anyám! Róla beszélek már egy órája! — fakadt ki türelmetlenül. — Megjósolta, hogy téged nem foglak megbecsülni, mint ahogy idáig senkit sem becsültem meg, a két férjemet éppúgy nem, mint a barátaimat. Csakhogy ő nem tudja, hogy téged nemcsak szeretlek, téged becsüllek is. — Megtisztelsz. Azt, hogy apáddal milyen viszonyban vagy, azt láttam . . . — Erről ne beszéljünk! — szólt rám idegesen. — Nem is kell. De mondd csak, anyáddal milyen a viszonyod? Egyetlen szóval válaszolt: — Változó. Ha valami, ez a válasz idegesített. Ezzel a szóval tért ki következetesen minden felelősség alól. Ezt vágta a fejemhez a legegyszerűbb kérdésekre. Mit szeretsz? A káposztás cvekkedlit, vagy a túróscsuszát? — Változó — felelte, és csakugyan megesett, hogy egyiket, vagy a másikat tolta el magától, arcán az undor félreérthetetlen jelével. Ilyenformán hasztalan próbáltam, sehogyan nem bírtam alkalmazkodni hozzá, s ez nemcsak az ételekben volt így, hanem az élet valamennyi megnyilvánulásában. Néha azt hittem, belebolondulok. Adrienn tudta, hogy veszélyes terepen mozgunk, hirtelen fölállt: — Majd kilyukad a gyomrom. Vigyél el vacsorázni. 967
