Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

A Paksi halászcsárdában jóízűen megvacsoráztunk. Adrienn épp készült rágyújtani, s mint ilyenkor szokása volt, a cigarettát gyöngéden az asztal lapjához ütögette, hogy a meglazult dohányszálak kihulljanak belőle. De váratlanul elsápadt, a gyomrához kapott és tenyerét a szájához szorítva, kirohant a mosdóba.

Gyakan támadtak undorodási rohamai, nem lepődtem meg, azon igyekeztem, hogy mire kijön, odébb állhassunk, hívtam a fizetőt.

Mire zsebregyűrtem a tárcámat, Adrienn az asztal előtt állt, továbbra is mész- fehéren, nem szólt, valahogy a testtartásával tudakolta, mehetünk-e. Karon fogtam, éreztem, hogy egész testében reszket.

— Mi történt? — kérdeztem, s oltalmazón magamhoz szorítottam.

— A spenót, apuka kérem.

Ismét ez a borzalmas „apuka kérem”, készséges pincéri, szolgálói, elárusítói hangon, ami annyira idegesített a szüleinél töltött idő alatt, hiszen a lakásukon kívül sohasem beszélt így.

Mihelyt hazaérkeztünk, inni kért, ha ivott csaknem megállás nélkül beszélt, főleg ha túllépte a mértéket. Megegyeztünk, hogy három deci konyakot ihat. Ezt egy csecsemők számára készített edényben mértem ki, amelynek az oldalán skála volt: — egy deci, másfél deci, és így tovább. Kollégái, barátai egybehangzó véleménye szerint „Adri nem ismer mértéket” — ezért volt szükség erre az üvegcsére. Egy hajtásra fölhajtotta az italt, kidülledt szemmel tartotta elém az üveget, hogy töltsem meg újra. Arckifejezése elárulta, hogy beszélni fog.

— Édesem — kezdte, de nem nézett rám.

A rosszullét előzménye mindössze annyi volt, hogy épp mikor cigarettával készült a vacsorát megkoronázni, a pincér egy adag sötétzöld spenótfőzelékkel suhant el mellette, amin sárga foltként virított a tükörtojás, a jellegzetes illat az arcába csapott, a gyomra fölémelyedett, az utolsó pillanatban nyitott a mellékhelyiségbe, ahol egyetlen összefüggő, tarkán gőzölgő sugárban kiadta magából az egész vacsorát. A görcs nem szűnt meg, üres gyomorral tovább öklendezett.

Az én gyerekkorom is a paraj jegyében telt el, de minden dráma nélkül. Nem úgy az Adrienn gyerekkora, ő három éves korában lázadt föl a spenót ellen, pici kezecskéjével eltolta maga elől a tányért, s jólnevelten azt mondta:

— Nem kéjek.

Csakhát az ő családjukban a gyerek kívánsága nem számított, náluk az apáé volt az egyetlen akarat:

— Megeszed! — szólt rá apja szigorúan a kislányra.

— Nem kéjek ... — hangzott a válasz.

Egy darab ideig eredménytelenül folyt az alkudozás. Végül az apa kijelentette:

— Háromig számolok. Ha addig nem üríted ki a tányért, megverlek.

A gyerek a nyolcadik verésre tört meg. Könnyek között gyömöszölte magába a főzeléket, de az undorát nem bírta legyőzni. Először csak böffentett néhányat, aztán — ha az apja bölcs előrelátással, rá nem tapasztja tenyerét a szájára — vissza- öklendezte volna az egész ebédet a tányérra, de minthogy a száját befogták, a zöld folyam, némi fuldoklás után végül a két orrlyukán buggyant ki.

A gondolatra, hogy ez a tagbaszakadt férfi, képes volt addig verni a kislányát, amíg engedelmeskedett, engem is elfogott az öklendezés ingere. Micsoda perverz ötlet házasította össze az erkölcsi világrendet a spenótfőzelékkel? Hirtelen visszaemlékeztem az apa szavaira: — „az isten addig hajszolja, veri, pofozza az embert, mígnem megtér kebelébe”. A pofozást a gondos apa három esztendős kislányán kezdte el, hogyha az Üristen netán elmulasztaná szenvedésekkel halmozni el, fennakadás ne legyen, ő mindent megtesz a jövendő megbékélés érdekében.

— Te hogy vagy vele? — fordult felém Adrienn váratlanul.

Ügy gondoltam a pillanat nem alkalmas, hogy a spenót mellett tegyek hitet. Megráztam a fejem.

— Én ... Én ... — Adrienn háromszor futott neki a mondatnak. — Én gyűlölöm! Ha csak látom, fölfordul a gyomrom!

Most már két fogódzóm volt, az egyik a huszomkétéves lányról, akinek az apai pofon súlya alatt majd „leszakadt a feje”, a másik a hároméves kislányról.

968