Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 2. szám - Vékony Gábor: Késő népvándorláskori rovásfeliratok II. (tanulmány)
152., Benlkö, Árpád-kor szöv. 203. sikk., Szinnyei, NyH7 113—JÜ14.). Közben tehát lezajlott a > -j változás, ill. az ezt megelőző vágy ezt (követő hasonulások. Jellemző, hogy feliratunkban még nincs hasonult alak. Névszórag két esetben található a szarvasi szövegben: iszgn és it. A fiú. —NA locativus az iszgn esetében illatávuskónt is szerepelhet, valószínűbb azonban, hogy it ’szürkéid meg az ízt’ jelentést kell felvennünk, tehát az -n locativus a helyén van: ’szúrkálj íszen’ (Szinnyei, NyH7 129—130., Hajdú, BevUr 120—121., stb.). A -t tárgyrag első előfordulásai az Árpád-koriban a HB-ből ismertek. A tárgyeset jelölése a szarvasi felirat korában eléggé ritka lehetett, a nagyszent- miklósi szövegek pl. neon szolgáltatnák rá példát (igaz, a 21. csésze szövegében nincs kitéve a tárgy, a 8. csésze feliratát pedig csak feltételesen olvashatnánk olyan formában, amelyben a tárgy ki lenne téve). A szarvasi szövegben a rusy jelöletlen tárgyeset, s furcsa, hogy az vt mellett álló igei alakok nem tárgyas ragozásunk — ezt éppen a tárgyragos alak tette volna feleslegessé? Azaz űzd — iz«dy it, emészd = emwszsd^ it. Ez azonban igen-igen kockázatos feltevés, amely a későbbi gyakorlattól való lényeges eltéréssel számolna. A -t tárgyragra vö. Hajdú, BevUr 119., Bérezi, HB 42—45., stb. Ígér agunk kettő van, az egyes 2. személyű -sz és a 3 személyű -n: fesüsz ^ !!hsz_ ( edj«n , garsz Az -sz csák a jelentő mód jelen idejében (valamint az-nd jeles jövő időben) fordul elő. Legkorábbi Árpád-kori emléke a HB holz alakja. Az -sz személyrag végső soron az -sz gyakorító képző származéka (Hajdú, BevUr. 144., Bánczi, HB 92—94., stb.). Az egyes 3. személyű -n személyrag gyakori felszólító alakokban. Legkorábbi Árpád-kori jelentkezése ugyancsak a HB: iorgo fp un, kegiggen, oggun (vö. B. Lőrinczy, KT és Sz. 132—133., Benkő, Árpádékor szöv. 240. skk., Bárczi, HB 156, 179.). Itteni használata nem tér el az Árpád-koritól, ahogy nem tér el attól az -sz ragé sem. Szöveglünknek tehát egyrészt modem vonásai vannak, másrészt — főként a hangállapotban — archaizmus jellemzi. Mindez persze jól érthető, ha tudjuk, hogy legkorábbi Árpád-kori emlékeinket 300—400 évvel megelőzi. A szarvasi tűtartó felirata varászszöveg, amely egy démoni lényre íródott. A szöveg szerint ez ellen véd a vastű. Feliratunk külön kiemeli a vasat, a tű elhárító szerepe hegyességében rejlik. A vasnak és a hegyes, éles eszközöknek általános a rontáselhárításban játszott szerepe. Általános az ellenség (gyakran viaszból formált) képmásának átszúrása, főként (azokon a helyeken, amelyeket különösen meg akarnak sérteni (Herczog-Hauiser, G., Nadel, PWRE XVI. col. 1555., Dömötör T., A magyar népi hiedelemvilága. Bp., 19811. 166.). Ennek modern változata is van, amikor valakinek a fényképét tűvél átszűrjék (Dömötör T., i. m. 146.). A (be-, beleszúrásra rengeteg antik adatunk van a varázslásban, ezek jó része már el is válik a szúró eszközöktől, ill. a tűtűi (Vö, Kuhnert, De- fixio: PWRE IV. cols. 2373'—7.). A rágalom ellenszere ás lehet a fémtű (Ovid. fasti II 557), mint ahogy a szerelmi varázslásokban is gyakran használják. Használták a tűt különböző, varázslásra vagy boszorkányságra visszavezetett betegségekkel szemben, s marhavész ellen is (Herczog-Hauser, i.h.). A magyar adatokban viszonylag kevés ilyen vonatkozású van. „Az ajtóba mög az ablakokba Szen’Györ’nap előtt gombostűt szurkainak, hogy a Boszorkányok mög ne kísérjék űket” tudjuk meg egy szőnegi adatból (Kálmány L., Szépasszony nyeivhagyományaínkban, in: Az ősi magyar hitvilág, szik. Diószegi V. Bp., 1971. 344., Boldogasszony, ősvaliásunk istenasszonya, uo. 344.). 185
