Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A MAGYAR SZOBRÁSZAT JELENE II. - Kovács Péter: Mulandó anyagok (tanulmány)
A korszak, a hetvenes évek elejének vitathatatlan főművei közié tartozik az a Relief, amit Pauer 1971-ben a Villány-nagyharsányi kőbánya falán készített. Itt először kiválasztott egy nyolc négyzetméteres, repedésekkel, hasadásokkal barázdált felületet, és aztán ezt' fotóeljárással — közvetlenül mellette, mintegy folytatva — megismételte egy hasonló méretű és arányú alumíniumlemezen. A zománcfestéssel készült képmás a látványt a fotó hűségével idézte föl; és mégis: a mű két oldala már a keletkezés percében elfordult egymástól. Azt kell mondanunk, hogy a képmás már keletkezésekor sem volt több, mint puszta rekonstrukciója egy feltételezett állapotnak, hisz a valóság képe, márcsak az állandóan változó fényviszonyok miatt is, folyamatosan változik — nem is beszélve azokról a változásokról, amit a szél, a hő, s a többi külső tényező okoznak. Azóta pedig, a keletkezést követő másfél évtized alatt, Pauer műve — abban a hagyományos értelemben, ahogy a plasztika látható és tapintható valóság — elpusztult. Mint az „önmagát leleplező pszeudo”, mégis létezik. A múlandó anyagok használata eddigre már nem volt gazdasági kényszer, sem pedig egyszerűen divat. Mind egyértelműbben a valósághoz való új viszony, a valóság új értelmezésének a kifejezését szolgálta; annak az elbizonytalanodásnak a kifejezését, ami Nyugaton a fogyasztói társadalmak erkölcsi csődjét, másutt az egymást követő válságok sorát követte. Az értékek állandóságába vetett hit megrendült, s ez előbb riadalmat keltett, majd alapjává vált egy mind általánosabb nosztalgiának, amihez hasonlót a század elején élt meg Európa. 1968-ban Jovánovics György Részlet a Nagy Gillesből címmel egy életnagyságú gipszöntvényt állított ki. Figurális kompozíció volt ez, azonban figura nélkül: egy rövid körgallér volt csupán és alatta egy bő nadrág. A kép nagyon ismerős: egyszerre idézi Watteau és Picasso Arlequinjeit. Így azonban, ahogy itt láttuk — a bohóc ruhája a bohóc nélkül —az egész mégsem idézetként, hanem valami furcsa preparátumként hatott. Ugyanazt a személyes és egyszerre személytelen hangulatot árasztotta, mint az egykori nemzeti -hős elárvult mentéje a történeti múzeumok vitrinjében. Mindez együtt, és megtoldva még a kivitel szándékosan mechanikus jellegével, azzal, hogy érezhetően „lenyomat” az, amit látunk, s hozzá még az ideiglenes jelleg, amit gipsz használata sugall, nos, mindez árulkodó bizonyítéka annak a nosztalgiának, amivel Jovánovics a művészet és az emberi történelem folyamatosságának hitébe kapaszkodik. A nosztalgia persze nem egyedül Jovánovicsé, ő csak egy azok közül, akik megfogalmazták. Talán a Nagy Gillesnél is jellegzetesebb példa az ezzel csaknem egyidős Emberé. Ez az életnagyságú figura a megjelenítés frontalitásával, azzal, ahogy a ruha hasa- dékából előtűnik a kilépő bal láb, s ugyanakkor a fej tartásában, az arc kifejezésében mutatkozó szelíd csönddel azt a rendíthetetlen békét látszik idézni, ami az egyiptomi írnok-szobrokból ánad. Ebből a szoborból azonban hiányzik amazok végleges monumentalitása; Jovánovicsnál minden ideiglenes; nemcsak az anyag, maga a kompozíció is: mintha csak éppen itt, előttünk szerelte volna össze a művész apró elemekből. A -kezek, a láb, a rövid ruha szárnyai, az egymástól éles vonallal elváló testrészek, formák és tömegek mind, mind mintha önálló darabok lennének, amelyek úgy állanak végül is össze egy egésszé, mint a rendőri körözések mozaikképei. Amit aztán látunk, az nagyon hasonlít az eredetire, de mégsem az; szobor — és mégsem. Illékony, magőrizhetetlenül múlandó; olyan, amilyennek Jovánovics sok kor- társáh-oz hasonlóan az egész valóságot érzi. Később — a hetvenes évtizedben — Jovánovics útja is teljes természetességgel vezetett egy már csaknem anyagtalan művészet felé. Tudatosan nem mondunk szob- rászatot, mert eszközeinek egy időben csaknem semmi köze sem volt a műfajhoz. Camera obscurákát készített, olyan varázsdobozokat amelyekbe egy kis résen bepillantva — Gulácsy Lajos Naconxypánjához hasonlóan — egy talán létező, egy talán létezett érzékeny-szép világ képzete tárul föl. Ezt a magaépítette látszat-világot mind következetesebben igyekezett aztán benépesíteni és berendezni. Ezért készültek műtermében a sehova sem nyíló ablakok, s a különös, drapériát idéző korlátok; itt, 925
