Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 10. szám - A MAGYAR SZOBRÁSZAT JELENE II. - Kovács Péter: Mulandó anyagok (tanulmány)
például még a „vázlat” jelzővel sem lehetett illetni, -mert annyira egyértelmű volt, hogy értelme éppen ebben a minden -műfaji és mesterségbeli hagyománynak ellentmondó tákoltságában van. Ez a furcsa, a régi értelemben szobornak sem nevezhető tárgy egyébként 1952-ben -készült. Esett szegényességével — szellemi és materiális értelemben egyaránt — szimbóluma volt annak a kiszolgáltatottságnak és kifosztott- ságnak, amely ekkoriban a társadalom mind szélesebb rétegei számára a mindennapok realitását jelentette. A politikai-k-ultúrpolitikai viszonyok fokozatos javulása — ami sok egyéb között együtt járt a művészet irányítóinak egy-re nagyobb toleranciájával a szokatlan formákkal szemben, együtt járt a-kiállítási élet föllendülésével és ugyanakkor (és egyáltalán nem utolsó sorban) egy új magángyűjtő-réteg megjelenésével — mindez érezhetően felgyorsította a művészetek belső fejlődését is. A festészetben és a szobrászatban egyaránt a korábban visszaszorított és elfojtott expresszi-vitás, dekorativitás és a szerk-ezetesség hangsúlyozása került előtérbe. Rövid idő múlva azonban már ez is kevés volt, s ia kiállítótermekben új és újabb divatok kezdtek hódítani oly gazdag változatosságban, amire hazai viszonyaink között korábban soha sem volt még példa. A változások sora a szobrászatban többek közt a -kisplasztika régi, „értékőrző” formájának a csaknem tökéletes felszámolásával is együtt járt. A hatvanas évek végétől, a hetvenes évek elejétől — épp akkortól tehát, hogy -a műfaj régi hazai hagyományaira alapozva nemzetközi fórumot teremtettünk -a Műcsarnok -biennáléival a kisplasztika számára — a kiállításokon és a műtermekben egyre ritkábbá vált a szó eredeti értelmében vett „kisplasztika”. Helyét a kisméretű szobornak adta át, pontosabban a vázlatnak. Az, ami Ferenczy Béni vagy Medgyessy számára a megvalósított szobrászi gondolat volt, Somogyi József vagy Kerényi Jenő esetében (hogy a fiatalokról ne is szóljunk) ennek csak a fölvetését, a jelzését jelentette. A szobrok nőni kezdtek. A művészek számára mind fontosabbá vált, hogy elképzelt formát azonnal a témához, a szobrászi gondolat súlyához legmegfelelőbb méretben adják elő. Ezzel a természetesnek nevezhető igénnyel is összefügg a különböző alkotótelepek népszerűsége a művészek között, mert itt mind az eszközök, mind pedig a szükséges anyagok rendelkezésre álltak a nagyméretű munkák számára is. Ez a fajta igény vezette a hatvanas évek végén Schaár Erzsébetet is, amikor a hungarocell néven -ismert könnyű és könnyen vágható, morzsolható műanyag lapokat kezdte használni vázlataihoz. Igen, eleinte vázlatokat, modelleket készített hungarocell és gipsz segítségével. Így komponálta meg a Tihanyban, a Biológia Intézet kertjében mészkőből kivitelezett Tudósok című nagyméretű munkáját vagy az élet- nagyságú Fal előtt és fal mögött címűt, amit alumíniumban öntöttek meg, s jelenleg a székesfehérvári Schaár-gyűjteményben látható. Később azonban mind fontosabbá -lett számára maga a rögtöni kifejezés, -annak elevensége és pontossága — sokszor a kivitel, a végleges -anyagban való kivitelezés minden -elvi v-agy gyakorlati realitása nélkül is. A Műcsarnokban 1972-ben megrendezett kiállításán már a legtöbb kompozíció pusztán hungarocell lapokból formált építészeti elemekből és figurákból állt. A figurák feje, keze és esetleg a lába is gipszöntvény v-olt, -amit Schaár élő modellről készített. 1974-ben Székesfehérvárott lényegében ugyanezekből az elemekből építette össze -azt az életnagyságú Utcát, amely egyszerre volt „nemzeti pan-theon” és mintegy összefoglalója a művész addigi pályájának. A következő évben — röviddel halála előtt — a svájci Luzernben Schaár megismételte az Utcát, de ugyanazokból a részletekből és elemekből mégis egy egészen más művet hozott létre. Másikat, mert nyilván kénytelen volt -alkalmazkodni a luzerni múzeum egészen más teréhez és ahhoz az idegen környezethez, ahol Petőfi Sándor, Szabó Lőrinc és a többi hazai író, művész, tudós vagy politikus neve, arcvonásai semmit sem jelentettek volna. Ugyanakkor azonban ez a radikálisan új mű árulkodó dokumentuma annak is, ahogy maga a művész viszonyult munkájához. Egyszerre nyilvánvalóvá -tette, hogy számára mindenfajta tárgyi maradandóságnál fontosabb az itt és most aktualitása, a kifejezésnek és a mandániv-aíóilalc a perchez kötött érvényessége. 922
