Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A MAGYAR SZOBRÁSZAT JELENE II. - Kovács Péter: Mulandó anyagok (tanulmány)

Ez az a pont, ahol az ideiglenes anyagok használata többé nem egyszerűen praktikum vagy anyagi kérdés. Akkor sem, ha ezeknek egyike-másika, sőt 'esetileg mindkettő részes a dologban. Sokkal fontosabbak a konkrét tartalmi vonatkozások: egyrészt az adott ábrázolás tárgya és az anyag összefüggésiei, másrészt pedig egyáltalán a műfaj — a szobrászat — minden materiális hagyományának a megtagadása.

Próbáljuk csak meg ilyen szempontból fölidézni a székesfehérvári Utca emlékét. Maga az „utca” — a falak, a nyíló ablakok, ajtók — s az „utca” mindennapi lakói — az ajtónyílásban, egy kapu mélyén, a fal előtt, ablak mögött álló alakok — mindez nem kevésbé átmeneti jellegű a valóságban sem. Ahogy elmorzsolódik a műanyag, eltörik, kopik a gipsz, úgy múlnak el a házak is: lehámlik róluk a vakolat, elöregszenek, bontásra érlelődnek. És eltűnnek a lakók is, elmennek, meghalnak: elmúlnak.

Különösebb kérdés azoké a portréké, amelyeket az Utca látogatói az ablakok mögött fedezhettek föl. Ezeknek sora — amint már szó volt róla — valóságos nemzeti pantheonná állt össze. Ezzel a gesztussal Schaár Erzsébet egy ekkor már másfélszázados, a magyar szobrászat történetében újra és újira fölmerülő elképzelést keltett életre. Egy olyan elképzelést, amit először még Széchényi István fogalmazott meg, s aminek megvalósítására utoljára Csorba Géza tett elvetélt kísérletet a két világháború között. „Nemzeti létünk” egyszerre nosztalgikusan szép és fájdalmas gondolata, a magyarság történeti identitása és az identástudat sorsa a hetvenes években sarkalatos kérdésként jelentkezett egy sor történeti esszében és a szépirodalom jelentős részében is. Így hát a „nemzeti pantheon” gondolata sem volt anakronisztikus ebben a pillanatban; a használt múlandó anyag pedig, a gipsz nemeseik az adott mű, az Utca belső törvényszerűségeihez alkalmazkodott, hanem adekváltnak bizonyult ahhoz az általános képlethez is, ami ezekben az években a nemzeti múltról és a hozzá fűződő viszonyunkról formálódott a köztudatban sok bizonytalansággal, szégyenlős szeméremmel. Ide kapcsolódik az Utca további sorsa is. Schaár Erzsébet halála után tíz évvel most kezdik Pécsett a régi 'kompozíció rekonstrukcióját, végleges formában való felállítását, örömünk egyértelmű, mégis: szimbolikusnak látszik, hogy ez a „végleges forrna” nem a fehérvári változat, hanem a sokkal intema- cionálisabb és ezért szárazabb luzerni lesz. Nyilván senki nem gondolta végig a döntéshozatalkor a kérdést ilyen tartalmi szempontból, de az eredmény, hogy a fehérvári pantheon csak emlék marad, szinte törvényszerű.

A másik oldal a műfaj kérdése. A pop art korszakában (a kompozíciós és formai kérdésekről nem is beszélve) önmagában a különféle alkalmi jellegű anyagok használata sem volt már szokatlan. Segal, Marisol, Kienholz és mások gipszből, bádogból, igazi használati tárgyakból összeépített-állított munkái lassan már ugyanolyan véglegességgel foglaltak helyet a múzeumok termeiben, mint a régiek márványai és bronzai. Schaár Erzsébet azonban — mint éppen az Utca példája mutatja — ennek a fajta „véglegesség”-nek is fittyet hányt. Anyaghan dolgozott és anyaggal, de a gondolat megfogalmazása, egyszeri megformálása után iaz eredmény materiális fönntartása többé nem volt fontos számára. — Persze, ismét csak azt mondhatjuk, hogy különböző gyakorlati tényezők szinte rákényszerítették a kész mű vagy művek szétszedésére és az elemeknek újbóli felhasználására. A könnyed természetesség azonban, ahogy ezt megtette, mégis több mint elgondolkodtató. Emlékezzünk csak, hogy például Melocco Miklós néhány évvel később, az Ady-cantenárium alkalmából egy hatalmas gipsz installációt készített a Petőfi Irodalmi Múzeumba, amelyet később sem engedett (még perrel is fenyegetődzVe) szétbontani.

A. „talmi” anyagok elterjedésében és főleg polgárjoghoz juttatásában nagy szerepe volt a hatvanas évek végétől kezdve a textil műfajának. A textil előbb függöny helyett térelválasztó ilett, mímelve, hogy most is funkciója van és szükség van rá. Ezzel egyidőben azonban határozott gesztussal mégis átlépte az alkalmazott és az autonóm művészetek közt húzódó láthatatlan határt, és felszabadultan eldobta magától a hasznosság terhét. A textil ezzel a mozdulatával a műfaji határokat is átlépte, s egyszerre azon a területen találta magát, amely korábban egyedül a szobrászaté

923