Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 10. szám - A SZOVJET KULTÚRA NAPJAI MAGYARORSZÁGON: - Otar Csiladze: Vas-színház (Balkó Ágnes fordítása)

fölé omolva lehelte ki lelkét, vagy golyóktól lyuggatott testtel, zászlóval a kezében akadt fenn az 'ellenséges lövészárkokat övező szögesdróton. „Én mindig tudtam, uraim, hogy ebben a gyönge testben magasztos lélek lakozik!” — mondta holtteste fölött a főparancsnok, esetleg maga ia cár, és tulajdon köpenyével fedte be. De így csak az ábrándjaiban történt, a valóságban minden reggel, alighogy a dobos, magához térve az előzőnapi ivászat után, kiment az intézet udvarára, hogy dobját püfölje, minden kezdődött elölről, folyt a megszokott katona-kaszárnya élet, ugyanannak az ostobaságnak vég nélküli, módszeres ismételtetése; üvöltő altisztek, menetelés, szüntelen vakfegyelem és a bárgyúságig, az állati tompaságig, a határtalan közönyig, a minden és mindenki iránt érzett sötét közönyig. De Batumi azonnal az eszébe idézte mindazt, amit örökre elveszítettelek hitt. A város sorsának saját sorsával való különös hasonlósága maró vágyat ébresztett benne, hogy újra visszaszerezze, amit elveszített, és elültette benne a hitet, hogy végsősoron mindent fel lehet idézni, mindent ki lehet javítani. Ez a hit vezette a Zsuruli házba, amelyet egész Batumi csak „grúz szigetnek” nevezett, hogy újra áldozhasson az elveszettből, hogy újra alámerülhessen a hon elfeledett keresztelőmedencéjéban. És új keresztelői nem csalták meg várakozásaiban, habozás nélkül, nyomban segítőkezet nyújtottak neki. Ketevan asz- szony még a házi előadásra is meghívta, és kis szerepekkel bízta meg. Leültette a karosszékbe, és képes volt órákig magoitatni vele a szövegét. Olykor azonban mégiscsak cserbenhagyta irigylésreméltó türelme, és „jó anya módjára” megfeddte a „tékozló fiút”, az eltévalyedett bárányt”. „Fiatalember, ez szégyen! Hiszen maga grúz, tanulja meg az anyanyelvét!’ És ő tanult, sorra falta a könyveket; mindenhová magával vitte és olvasta őket — a kaszárnyában, az utcán, a parkban, a kávéházban, a strandon — a grúz .újságokat és folyóiratokat... Rossz időben kiszökött a tengerpartra, hogy senki se hallja, mint kiáltozza a „Merani” sorait, a helyes kiejtést gyakorolva. Végre olyan 'tökélyre tett szert, hogy verseket is írt. Apránként a Zsuruli- család és -ház azzá lett számára, mint trubadúrnak a hűbérúr udvara. Itt mindazt visszanyerte, amit elveszített kilencéves korában: a szülői ház melegét, a családi légkört... És leginkább itt győződött meg először arról, hogy él még a hűség, a szerelem, a részvét, a bizalom, az igazság; hogy van, ahol még érdemnek számít a kö- nyörület az elbukottak, az irgalom a nyomorgók iránt. Az emberséget éppúgy megtanulta, mint az elfeledett anyanyelvet. Igaz, éppen ebben a házban kellett vele megtörténnie egy olyan szégyennek, hogy nyomban golyót kellett volna eresztenie a homlokába; igen, még sokkal később, hosszú évek múltán is, mindannyiszor kiverte a hideg veríték, ha eszébe jutott az’ a kínos eset, hisz akkor még ő maga is szinte gyerek volt, és pillanatonként kapdosott a revolveréhez, iparkodván bebizonyítani mind magának, mind másoknak, hogy a tisztet játszva ő már felnőtt; és ezt mindenkinél jobban az a másik, valódi gyerek találta el, figyelte ki, a házigazda fia, aki nem árulta el, nem szégyenítette meg az egész társaság előtt, hanem gyermeki részvétet tanúsított iránta, a gyerek együttérzését mutatta, megőrizte titkát, és ez nem volt kevésbé váratlan, mint maga a balszerencse egy olyan fiatalember számára, aki kadetiskolában nevelkedett, besúgók és spionok körében. Nagyon valószínű, hogy csak ezért nem végzett magával, mert méltó akart lenni a gyermek bizalmára; bebizonyítani, hogy nem hibázott, amikor megkönyörült rajta, megértette őt, számított rá; megértésre megértéssel, emberségre emberséggel válaszolt. Nem kímélte magát, hogy fölkutassa énjének jobbik, törzsökös természetét, és bizonyos volt abban, hogy olyanná, amilyen most, erőszakkal tették neveltetésével, előbb a szülei — másokat utánozván —, majd az állam — összhangban az állam érdekeivel. Ketevan .asszony előadásaira hirdetményeket rajzolt, katonáinak Taylor Antropológiáját olvasta fel, részeges katonái felett gyámkodott, oltalmazta, gyógyította őket, és ráadásul kipor - ciózta nekik a pálinkára való pénzt. Húst nem evett, bort nem ivott, a nőket elkerülte. Fizetésének felét a szökevények felkutatására fordította; hol Hulóba száguldott, hol Kedába sietett, hol Kobuletibe vagy Ozurgetibe utazott; a szökevényeket kocsiján hozta vissza, mielőtt a rangidős tisztek .keresni kezdték és tudomást sze